Megvannak az európai indulók – Serie A, 14. forduló

Szóval volt nekünk egy kifejezetten szórakoztató emiliai derbink, picinyke Milan-feltámadás – annál nagyobb nápolyi -, tovább botladozó Románk és Interünk, nem beszélve a címvédő komótos lépteiről a triplázás felé, aztán gazdaggá tett a Serie A jó pár délkelet-ázsiai szindikátust, végül a Lazio önmaga totális megsemmisüléséhez is hozzájárult pár egyéni, és legalább annyi, tán még fájóbb szakmai hibával is.

Én elég biztosra vettem azt, hogy a Parma megnyeri a maga derbijét, főleg a mostani Bologna ellen, ugyanakkor kapaszkodnak Gyémánték – sőt, Diamanti önmagában is tud egy gyémánt-ék lenni -, és az ilyen meccsek tipikusan döntetlenek szoktak lenni. Pont úgy, mint a Genoa-Torino-félék. Ettől még Gasperiniék hajója sokak számára irigylésre méltóan siklik a Serie A dögszagú vízein – bár már nem sokáig Gilával a fedélzeten. (Kimondottan kedvelem a régimódi, mára magasabb polcokon használhatatlan centereket, ezért élvezem Toni utolsó szikrázó évét is, lásd később.)

A hétvégi, marokkói meccsről semmi más nem jut már most sem az eszünkbe, csak az, hogy Spolli – értitek, pont egy marokkói -, lebüdösniggerezte Balotellit, akit ha nem Krisztus atlétája hűt le, talán meg is csapkodta volna az óvatlan parasztot. Még annyit, ha csak a Milan góllövőit látja valaki, utólag, leírva, könnyen támadhatna az az érzése, hogy ez a Milan egy regnáló nagycsapat.

“Én afrikai vagyok, baszd meg!” És ezt nem Balo mondta.

A délután további részében a Doria nyomott egy végkifejletében hasonló meccset, mint múlt héten a Lazio ellen, csak Milánóban ők szerezték a végén pofonnal felérő gólt. Ezzel ugyan Mihajlovicék helyzete nem lett sokkal jobb, de Mazzarriéknak az utóbbi 5 meccsükből ez volt a harmadik döntetlen, ami egészen picit sovány. Feltéve, ha legalább az El a cél – bár az ötödik hely és a többiek között lassan akkora olló nyílik, hogy nyugodtan lehet egyszer-egyszer hupákolni.

A Chievo hazai sikere a Livorno ellen viszont meglepő, de ezzel csak újra erősítést nyert a tény, hogy a sztálinisták búcsúzni kényszerülnek év végén. A Chievo is, egyébként. Szardínián pedig újra veretlen maradt a Juventus Primavera-csapata, bár ezzel még éppen lélegeztetőgépen tartották Lópezt.

Bergamói döntetlenje után azért már jogosan lehet feltenni a Romának a kérdést, hogy akkor most mi van? Mert hiába a példaértékű kezdés, és a Sacchi-féle bekapott gólszám, ha a tendencia lassan a harmadik helyre való lecsúszást mutatja. A Juventus előnye már félgőzzel is – amúgy meg egyre jobban játszva – egy teljes meccsnyi, a Napoli meg zsinórban két zakózás után is magára talált. Ráadásul következőre a Fiorentinát fogadják. Elválik a szar a májtól.

A Juventus behúzta, a szövetség meg őket húzta meg, miután a jófejségből ingyen beengedett gyerekek öblösen baszdmegeltek Brkic kirúgásait követően. Llorente meg akkor talán mégsem megy el januárban.

Minden rossz gondolatot félretéve, a Fiorentina-Hellas valóban az év egyik legszórakoztatóbb meccse volt, amit azért annak rendje és módja szerint megnyert az erősebb csapat. Tonival a Hellas valami féktelen repülést produkál, megérdemelten vezetik a középmezőnyt, és nagy kockázat nincs a bennmaradásuk felől. Montelláék meg kisebb-nagyobb döccenőkkel haladnak, de legalább nagyon szépen, ami ugyan vélhetően nem fog BL-t érni, de ők talán nem fognak olyan utat bejárni jövőre, mint amit idén a Lazio töröl fel, arccal.

Mert Rómában pontosan arra látni a rossz példát, ami relatíve szép éveket és jó csapatépítést követ, ha a nagy siker éppen csak egy kicsivel marad el, de mindig. Az elmúlt szezonokban 1-2 ponton és egymás elleni eredményeken múlt a BL-indulás – tavaly pont nem, de akkor legalább volt egy egész emberes El-tavasz meg Coppa Italia-győzelem, de amolyan történelemkönyvekbe kerülős módon -, most pedig, bár a keret nem gyengült, sőt, fontosabb helyeken még bővebb is lett – ha nem is feltétlenül erősebb -, ám teljesen szétestek. Petkovic döbbenetesen módon veszítette el az öltözőt, ám Lotito még mindig nem akar lépni, aminek a Ballardini-éra szép időszakait visszahozó ökörfutás is lehet a vége. És egy Keita vagy Onazi feltűnése ugyan nagyon szép dolog, de vérfagyasztó látni a csapat és vezetője közötti kapcsolat megszűnését. Hát még azt, mikor erre megoldási kísérlet sem születik.