4-4-2 vs. 3-5-2 – A támadásbeli nehézségek kiküszöbölése

Ancelotti honlapja meglehetősen dús információkban, de egészen biztosan legjobb része az A-cademy (sic!) menüpont, ami sajnos elég ritkán frissül, ellenben nagyon érdekes, mert egy évtizedek óta az európai élvonalban dolgozó edző mutat be taktikai húzásokat. Az alábbi írása még a PSG edzőjeként született, de az okfejtés pusztán elméleti, így időtlen.

Üdvözlök mindenkit!

A francia bajnokság és a Bajnokok Ligája döntő szakaszába lép, számomra pedig kellemes időtöltés, hogy taktikáról beszélgethetünk. Ez könnyít az engem körülvevő feszültségen is, ugyanakkor segít a saját és klubom felkészülésében.

Ma egy olyan taktikai helyzetet szeretnék bemutatni, amikor a 4-4-2-es formáció egy 3-5-2-es alakzatot használó ellenféllel találkozik. Milyen lehetőségeink vannak a támadásra és mikre kell ügyelni?

Célunk: folyamatos presszió.

Nehézségeink: Alapvető problémánk, hogy a mi két, középső-középpályásunkra a szemközti oldalon 3 középső-középpályás jut. Szélső-középpályásainkat eközben lefoglalják az ellenfél szélsői, így problémás lehet a labda kihozatala és megjátszása is.

Első lépés

A két középső-középpályásunk egyike folyamatosan kilép és támadja az ellenfél labdafelhozó játékosát. Ilyenkor azonban fennáll a veszélye, hogy labdavesztés esetén a középpályánk légüressé térré, így védtelenné válik, és szabadon kontrázhat az ellenfél.

Második lépés

Az előzőből kiindulva, a labdatámadó középpályásunkkal egy időben kell dolgoznia a seconda puntánknak, aki visszalép a támadósorból, kisegíteni és zavarni.

Harmadik lépés

Ezek már az összehangoltabb mozzanatok. Szélsővédőink közelebb helyezkednek egymáshoz, teljesen lefedve az ellenfél támadóit, a labdát pedig rövid passzokkal játsszák előre a középpályán.

Negyedik lépés

Rendkívül szorosan helyezkednek el egymás mellett a középpályásaink, míg az egyik szélsővédőnk kifejezett hátrahúzódik. Ezzel összefüggésben az átellenes oldalon lévő szélsővédőnk felfut, akinek teret nyit az oldalán játszó szélső-középpályásunk. Ilyenkor az ellenfélnek csak egy játékosa jut az adott szélre, mivel középpályásait lefoglalja a pálya közepe, nekünk azonban lehetőségünk van a presszingelt oldalon a középpályás vonalak mögé jutni, kihasználva az egyszerű, emberfölényes helyzetünket.

Összefoglalva, 3-5-2-es (5-3-2-es) formációt alkalmazó csapat ellen a támadás egyik legjobb lehetősége, hogy a szélsővédők lerohanják a megüresedett széleket. Ehhez folyamatosan előrenyomuló játékosok kellenek, akiket a középpálya biztosít. Így megnyitható az ellenfél védelme, és a három középső-védőre lendületből lehet érkezni, gyors passzokkal és mozgással. A háromvédős – rendszerek kihasználható hibája a szélek üresen hagyása.

A fentiekkel egy olyan megoldást igyekeztem bemutatni, amivel már több nehéz helyzetet is megoldottunk, például a Lyon ellen. Remélem, számotokra is hasznos lesz. Minden jót kívánok a következő találkozásunkig!

Kis kiegészítésként: a 3-5-2 és az 5-3-2 nagyjából ugyanazon formációt jelöli. Míg előbbi a támadásbeli kinézete, utóbbira védekezéskor alakul át. Persze az is tény, hogy a védekezőbb jellegű csapatok alapjáraton is megtartják az 5-3-2-őt, erre mutatott példát nem egyszer a Serie A-ban a Chievo. Még általánosabban megfogalmazva, ha a három, középső-védő mellett egy-egy szélsőhátvéd szerepel, akkor inkább 5-2-3-ról beszélünk, míg wingback-ek vagy egyenesen szélsők esetében 3-5-2-ről.

A Roma Atalanta elleni meccse: Maicon (13) Florenzi (24) vonalában, míg Dodó (3), bár gyakran felfut, de érezhetően hátrébb szerepel.

És bár nem 4-4-2-őt játszanak, hanem 4-3-3-mat, de idén talán a Roma mutatja be a leghasznosabban a szélek “megborulását”. Támadásban Maicon egészen egyszerűen szélsőt játszik, míg a másik oldalon Balzaretti/Dodó egészen hátrahúzódik, a középső-védők vonalába, ezzel biztosítva.

  • Mosolyur

    Én azért kicsit többet vártam volna…mondjuk Ancelottiról beszélünk így annyira nem meglepő.Ennyi erővel azt is leírhatta volna,hogy: a 3-5-2(és társai) egy nagy szar.

  • horas

    Az a baj, hogy pont a visszazáró, túl oldalon meginduló szélső védős akcióra nincs kép. Ami a lényege végülis ennek a taktikai húzásnak: Magyarán pont az nem látjuk, mikor az adott szélen terület nyílik.

    Egyébként ez elméletben szép és jó. De felteszem a kérdést? Mivan, ha a belső középpályások közül az egyik leolvassa a játékot, vagy az egyik, a presszingelt oldalon szereplő középhátvéd?

    • krasnaja

      Akkor az ő hűlt helyén marad hely, nem? Ha elég gyorsak.

      • EstiKornel

        Itt Ancelotti szerintem is arról beszél – bár valóban nem lehet különösebb szószátyársággal vádolni -, hogy a háromvédős – rendszerek alapvető hibája az, hogy könnyű megbontani az egyensúlyát, ha megfelelően felkészített csapattal találkoznak. Egy-egy kockázatos elmozgással óriási helyeket és passzsávokat lehet megnyitni.
        Másrészt ügyesen csinálva meg teljes kontroll alá kerül a középpálya, de minden rendszernek van pro és kontra oldala.

      • horas

        Hely sok helyen maradhat, komoly kérdés, hogy olyankor hol a labda…ha nem tudod oda játszani, ahol lehetőséged lenne területhez jutni, nem ér semmit az egész. például, miért összpontosítana az ellenfél a pályaközepére, ha te a szélen akarsz indítani, és a játék már arra tolódik?

        Igazából ez csak arra jó, hogy némileg szemlélteti, hogy (adott rendszerek egymás ellen) bizonyos elmozgások hol nyitnak helyet, hogy melyik rendszer, hogy reagál adott szituban egy helyzetre.

        Mivel minden rendszer lényegében autonóm, és nem egy másik ellen van kitalálva (nyilván van olyan ami valamennyire mégis), ezért alapvetően mindegyik ugyanolyan számú variációra képes reagálni, mindegyikkel meglehet oldani minden szituáció kivédekezését. Ezért vannak a váltások, a kilépések, stb, stb, stb. Sokkal fontosabb az összetétel, ezért gondolom azt, hogy alapvetően nincs jobb, vagy rosszabb rendszer. Összetétel van, illetve játékképi törekvés.

        A 3-5-2 nem azért rosszabb a 4-2-3-1-nél, mert az a rendszer valamit nem tud, vagy a 4-2-3-1-valamivel többet tud. Hanem azért, mert a más összetételben játszatják. Mivel a 3-5-2 manapság nem divatos, ezért általában olyanok használják akik régebben szocializálódtak, és más felfogásban közelítenek a játékhoz.

        3-5-2-ben is meglehetne csinálni ugyanazt a focit, amit a Bayern nyomatott Heynckes második évében, és a Pep-féle Barca fociját is. 3-5-2-ben is lelehet támadni, és ott is lehet labdatartó mozgásokat csinálni. Csak nem azokkal az arcokkal, amivel pályára lépnek.

        Persze mindegyik felállás másra a legalkalmasabb, de alapvetően mindegyik egy célt szolgál, és ugyanazzal a mechanizmussal működik.

        • krasnaja

          Igen, azért az nekem is feltűnt, hogy mennyi de mennyi különböző foci fér bele a 4-3-3-ba vagy éppen a 4-4-2-be. Viszont, ha igaz lenne az, hogy egyenértékűek a formációk, akkor nem lehetne taktikai innovációval előretörni. Pl. amikor a nemtomki kitalálta, hogy a 2-3-5 nem jó neki, és kell neki egy plusz védő, akkor az nem ért volna semmit, mert hát a formációk egyenértékűek. Pedig mégse, mert van evolúció a formációk terén.

          Az összetételen kívül azért számít a kultúra is. Mi mozgatja az összetételt? Azaz, miért Hollandiában születnek klasszis szélsők, és miért Olaszországban klasszis belső középpályások? Bonyolult ez.

          Amúgy nincs neked írhatnékod?

          • EstiKornel

            Szerintem a második bekezdésedre egyértelműen a képzés a válasz, illetve az adott posztra történő képzés magas színvonala. Ebből adódhat, hogy erre a posztra van továbbra is világklasszis válasza az olasz focinak – de legalábbis a nagyon közelmúltban volt, és akadnak aspiránsok a jövőre nézve -, míg mondjuk támadók terén a közvetlen elitben jelenleg egy olasz csatár sincs.

          • krasnaja

            Így van, a kultúrális különbségek más-más összetételeket eredményeznek, amelyekre más-más formációkat illesztenek, bár itt mindenképpen igazat adok horasnak abban, hogy más-más formációkkal is meg lehet valósítani lényegében ugyanazt.

          • horas

            “Viszont, ha igaz lenne az, hogy egyenértékűek a formációk, akkor nem
            lehetne taktikai innovációval előretörni. Pl. amikor a nemtomki
            kitalálta, hogy a 2-3-5 nem jó neki, és kell neki egy plusz védő, akkor
            az nem ért volna semmit, mert hát a formációk egyenértékűek.”

            Én a máról beszélek. Manapság már minden rendszer hosszú évtizedek tapasztalataira épül, ugyanazokkal az irányelvekkel. Az különbözteti meg a felállásokat, hogy ki mire akarja használni, illetve, hogyan.

            Az Ajax 4-3-3ja és a Barcáé más, ahogy Allegrié is teljesen különböző irányelvű 4-3-3. Mekkora a különbség 2000-es évek második felében domináló MU 4-4-2-je, és Ranieri mindenkori 4-4-2-je között.

            “Ha igaz lenne az, hogy egyenértékűek a formációk, akkor nem lehetne taktikai innovációval előretörni.”

            De nem is a formációval lepték meg a korukat azok akik, hanem a tartalommal. Sacchi, Guardiola…Nem egy értelmezhetetlen hibrid felállással hozakodott elő, hanem felálláson belül addig ismeretlen magatartással. Senki nem próbálkozott még azzal előtte, hogy egyszerűen nem hagyja labdához jutni az ellenfelet. Ahogy Sacchi is forradalmi dologgal állt ki, szimpla 4-4-2-ön belül – ezt pontosan nem ismerem.

            Ahogy a végén Pep-Barcája már totálisan felállás független lett, ment is az agyalás az NST-n, hogy ez most már akkor milyen felállás – nem volt lényeg, a játék dominált.

            Ugyanúgy, ahogy a Bayern 4-2-3-1-ét valamivel átgondolta és ugyanazokat elemeket átemelte amik a Barcánál voltak, a Bayernél is 70%-ban ott a labda, mindenki ellen.

  • Pingback: Delio Rossi edzésmódszerei | Il Nostro Calcio()