Az igazság órája eljött, aztán röhögve lelépett

Ugye mindenkinek megvan az a kép, amikor a kiskamasz korból már kinőtt, osztálytársait meglehetős hatékonysággal elverő srác a gimi folyosóján találkozik a már esetenként főiskolás csajokat is lekúró végzőssel, a világot totálisan magáénak érző módon beszól neki, majd a következő pillanatban akkora maflást kap, hogy vakolattal a fogai között megy haza? Ha igen, akkor senkinek sem okozott meglepetést a vasárnap esti Juventus-Roma.

A hasonlat egy kicsit adná magát azért is, mert a különbség a két csapat között nyilvánvaló, de roppant silány taktikai érzékkel egy-egy romanista – és nem meglepő módon ebben élen járt a nem okos meglátásai miatt tisztelt Totti – a meccset megelőző napokban őszintén arról beszélt, hogy a keretük legalább olyan jó, mint a torinóiaké, sőt, egyénileg még jobb játékosokból is áll a római öltöző. Ezek fényében különösen megalázó volt a 9 emberrel befejezett, 0-3-mal abszolvált rangadó. És egyáltalán nem azért, mert nagyjából 15-20 percet leszámítva – felső hangon – nem játszott egy szinten a két csapat. Ez vállalható különbség, és a jobb erőkből álló Napoli is ugyanilyen pályát futott be Torinóban. Inkább a méltóság hiánya volt kínos. Egyáltalán nem minden római játékostól, de azért akadt rá bőven példa. De Rossitól például megszokott jelenség, hogy a minimális feszültségen kicsivel túmutató helyzeteket ocsmány szabálytalanságokkal teszi elviselhetővé idegrendszere számára. A Chiellini ellen irányult gyilkossági kísérletre semmilyen normális indoka nem volt. A sorba pedig jól illeszkedik Totti sértett műeséseinek növekvő száma, vagy az indolens kisköcsögöt már Firenzében is jól hozó Ljajic szabálytalanságai. Szegény Castan inkább csak rosszat álmodhatott, mert hasonlóan, reménytelenül balfasz kezezést csak Lichtsteinertől láttunk, ha már amúgy ő is a pályán volt, de tőle legalább egy időben sorozatosan.

A világ nem dőlt össze, ám idejekorán jött a maflás a Romának: kicsit más, ha a középpálya frissítésére Marchisio, a támadók pihentetésére meg Vucinic szállhat be, és nem Bradley vagy Florenzi. A jenki pénzeszsák továbbra is önti magából a dollárokat, Nainggolan meg a poszt megírásának idején talán már egy római szállodában álmodik arról, hogy ezentúl csak nyaranta fogja Pinilla haját vágni. A meccs összegzése röviden így szól: a Serie A-ban nincs ellenfele a Juventusnak, de a Roma dobogós reményeit sem fenyegeti – jelenleg – olyan sok minden.

Továbbra is ugrálunk az idősíkok között, ezért érdekesebb most a Napolival foglalkozni. Nem a hétfői Doria-verése miatt, az totális papírforma, és a meglepő módon Mihajlovic által valóban felrázott genovaiaknak nem is Nápolyban kell pontokat szerezni, megteszik azt majd máshol, és idény eleji várakozásunknak megfelelően, nem is lesznek kiesési gondjaik. A Napoli talán – egyáltalán nem önként, de – ledobva a BL-terhet, rááll arra a pályára, amit előzetesen kinéztünk belőlük? A Juventus már messze jár, de a bajnoki cím realitása az idény elején sem létezhetett 50 km-nél messzebb a Vezúvtól. A BL-ben ellenben igencsak kellett volna a dicsőség és a lóvé, de ez van, legalább lehet egész szemmel a bajnokságot nézni, és esetleg kacsintgatni az El-re, ám ezt is csak óvatosan mondjuk, és leginkább csak azért, mert Benítez a főnök. Már csak 2 pontra vannak a Romától, és esélyes, hogy hamarosan ők lesznek a Juventus fő üldözői – ami persze csak annyit jelent, hogy betonbiztos a második helyük, komoly januári igazolásoktól pedig őket sem kell félteni.

Ha eltekintünk a forduló utolsó meccsétől – amire hamarosan bővebben is kitérünk -, más érdekesség igazán nem történt. A Cagliari Veronában hagyott egy győzelmet, pedig csak annyi kellett volna, hogy Pinilla ne lőjje az égbe a büntetőjét, a szerelmes város másik fele meg bebiztosította Di Natale év végi búcsúját. Utóbbi eléggé a semmiből érkezett, de egy 36 éves játékos esetében annyira nem is meglepő. Pozzo ellenben retteghet, mert bár Toto is elég szar idén, de utána aztán pláne nincs senki a sorban.

Firenzében a kibrusztolt, toszkán derbigyőzelem sokkal kevésbé érdekelt mindenkit, mint a fájdalmas arccal lebaktató Rossi diagnózisa. A verdikt egy kicsivel jobb, mint a legrosszabb forgatókönyv, de olyan sokakat ez sem vigasztal: valószínűleg 3 hónap kihagyás vár rá. 14 gólja után ez nagyon komoly kiesést jelent a Fiorentinának, még Gómez sem épült fel, Ilicic más ligában szerepel, az ukrán srác meg a levegőt szokja. Kellemetlen helyzet elé néznek, de egy csatár érkezése elkerülhetetlen.

Cataniában életre szóló esküt tett a csapatnak Lodi, és jó helyen is van a legjobb olasz szabadrúgáslövő. Talán nem pont a Genoában kellett volna megpróbálni a szintugrást, de ez utólag senkit sem fog érdekelni. Ráadásul győztek is, maguk mellé rántva a Bolognát. Pioli egyelőre élvezi a bizalmat. Nem úgy Di Francesco, az ő elküldésén már komolyan gondolkozik a Juventus Sassuolo vezérkara, hogy általános rémületre Ballardininek ajánlják fel a padot. Ha ezt sejtik a jobb érzésű Genoa-játékosok, engedik nyerni a vendégeket.

A Parma egyre jobban alakul, ha nem lenne az a sanyarú évkezdés, akkor most talán kapargathatnák a Hellas jelenlegi helyét is. A Milan idén leginkább az ilyen győzelmekben bízhat, amikor kis szerencsével és a jobb képességű játékosaik segítségével, hazai pályán felőrlik az ellenfelet. Az, hogy a nyáron biztosan távozó Allegri milyen tüzet és lelkesedést tud beléjük csepegtetni, minimum vita tárgya, de ilyenkor elég, hogy Kaká és Balotelli a pályán van. Szegény Atalanta viszont annál megalázóbb pofont nem kaphat, mint hogy Poli nem csak szlalomozik, de egyenesen cselezget a tizenhatosukon belül.

És akkor elérkeztünk a forduló zárómeccséhez, ahol annyi volt a kérdés, hogy a Petkovic által megemésztett és Rómában hagyott, Laziónak csúfolt foshalom képes-e valamit kezdeni a Mazzarri-féle atombunkerrel. Képes volt, és ehhez nem is kellett olyan sok dolog. Elsőként például az, hogy védekezésnél a játékosok nem céltalanul szaladgáltak a pályán, újra és újra kontralehetőségeket adva az ellenfélnek, hanem vonalakban húzódtak, és ha kellett, egyszerűen betömörültek a tizenhatos mögé. Lehet, hogy ezt Rejának az elmúlt héten amolyan Pintér Attila-módszerrel, az edzőpályán való helyrerángatással kellett elérnie, de teljesen mindegy, mert sikeres volt az akció. Kis meglepetésre egy egészen komoly szeletet megtartott a Petkovic-örökségből – jelesül a 4-1-4-1-et -, de a meccs nagy részében a maga defenzív, de semmiképpen sem várt 4-3-3-as elképzelését is láthattuk.

Reja meccsei alatt az a csodás, hogy általában unalmasak, szenvedősek, de többnyire biztosra lehet venni, hogy egy bizonyos szintet megütő emberanyag felett nem kapnak gólt a csapatai. Egy bizonyos szintet nem megütő emberanyag ellen pedig egy-egy gólt azért begyötörnek. A végletekig lecsupaszított célfoci ez, de jobb olaszos módon győzni, mint európai módon 4 gólt kapni a Hellas-tól. Az út hosszú felfelé, viszont most legalább van mibe kapaszkodni, a rangadógyőzelmek erre különösen alkalmasak.

Nem lehet viszont irigyelni Mazzarrit. Ha eltekintünk a jó kezdéstől, hónapok óta már csak lefelé tendál az Inter útja, és már csak hatodikok. A 3-6-1-féle bunker jó elképzelés a 10. hely környékén, de egy egészen korrekt kerettel – és főleg támadókkal – nem. A képzeletében már Londonban lelátókat riogató Guarin nem tűnik hatalmas veszteségnek, és időnként Ranocchia is 2 évvel ezelőtti önmagára hasonlít, így ha okosan fektetik be az értük kapott összeget, egyikük távozása sem lehet nagy érvágás. Az viszont már megint Mazzarri problémája, hogy alfája és ómegája, a középpálya, 2014-ben Kuzmanovic-okkal és Cambiassókkal már nem igazán működik. A rendszeresen jelentkező hiányosságai dacára Álvarezzel mondjuk pont igen, de azon már csak minimum mosolyogni lehet, hogy nyáron Mazzarri Guarint szánta új Hamsíkjának.