Pierpaolo Marino – zseni az Atalanta mögött

Már egy ideje ért bennem a gondolat, hogy írni kéne az Atalanta csodás szezonjáról – mert szemben a pármaiakkal, akikről azért sokan megmondták, köztük mi is a szezon elején, hogy bennük van a remek játék, a bergamóiakról senki sem gondolt többet, mint mondjuk a Bolognáról -, hiszen baromi jól nyomják. 5 meccses győzelmi sorozatban vannak, többek között a Laziót és az Intert verték meg idegenben, a 2014-es naptári évben 1,8 pontot szereznek meccsenként, ráadásul az utóbbi időben még gólokat is elfelejtettek kapni. Aztán egyszerre csak olvasgatom a forzaintalianfootball.com-ot, és nem szembejött velem egy cikk, amiben ugyanúgy dicsérik a csapatot, mint ahogy én készültem? Ezért alapvetően az írást elkövető, skót srác nyomvonalán fogok én is haladni.

Az Atalanta általános meglepetésre – és ezt tényleg nem tudjuk eleget hangsúlyozni – az El-szereplés kapujában van. A kulcs mindehhez a sikeres építkezés volt, három fő koordinátorral: a címben szereplő személlyel, akire mindjárt hosszabban is kitérünk, az elnökkel, Antonio Percassi-val és az edzővel, Colantunovóal. Utóbbit már korábban is összehozták tehetősebb klubokkal, de Colantuono nem akar elmenni Bergamóból, ha egyszer összehozott egy ütős csapatot, teljesen a maga képére formálva. Kicsit olyan ez, mint amikor az amúgy egész tehetséges szobrászt megkérik, hagyja maga mögött városát, költözzön Firenzébe, és tisztogassa, ápolja, őrizze az Uffizi alkotásait. Komolyabb és feltűnőbb munkának tűnik, de az igazán elhivatottak szeretik maguk a műterembe görgetni a gránitot, még akkor is, ha az soha nem fog bekerülni a legmenőbb múzeumokba.

Colantuono ráadásul Battista Rota óta a leghosszabb ideje a klubnál dolgozó vezetőedző, és Rota nem mostanában távozott, hanem 1976-ban. Emberünk értéket teremt, és hisz self-made man igazságában.

Nem feledkezhetünk viszont el arról az emberről, aki évről-évre bebizonyítja, hogy egy tehetséges és ügyes sportigazgató visszafogott anyagi helyzetben is kincset ér: ő Pierpaolo Marino. Karrierje során először Nápolyban figyeltek fel rá, ahol mint technikai igazgató, komoly szerepe volt Maradona leigazolásában. Onnan 1987-ben távozott, mikor teljesen átalakult a klub vezetői rétege, többek között egy bizonyos Luciano Moggi érkezésével. Pályája meredeken ívelt felfelé, mert ritkán találkozott kudarccal. Komoly része volt a ’90-es évek elején a Roma és a Pescara igazolási stratégiájának kialakításában, majd egy rövid ideig szülővárosában, Avellinóban a klub elnöke is lett. 1996-tól kezdődően újra robbantott. Az Udinese sportigazgatójaként kemény munkával, 8 év alatt olyan keretet épített fel, amelyik kiharcolta az UEFA-kupaindulást, majd harmadikként végezve a bajnokságban, történetük során először indulhattak a BL-ben. Az ő koordinálásával épült ki az udineiek annyira irigyelt megfigyelőhálózata – és többek között Stefano Maurit is megismertette Olaszországgal.

Udinéből újra délre vezetett az útja, De Laurentiis, miután megvette a Napolit, első telefonját rögtön Marinóhoz intézte. A klub döccenők nélkül jutott fel a harmadosztályból a Serie A-ba, Marinónak pedig olyan neveket köszönhettek, mint Hamsík vagy Lavezzi.

Mára egy újabb kis remekművet hozott létre. Adottak a tapasztalt, sokat látott harcosok – Stendardo és Yepes -, kiegészülve fiatal, potenciális klasszisokkal – Bonaventura, Consigli -, illetve a legjobb korban lévő, potens vezérek – Cigarini, Moralez és Denis. Ráadásul Marino még mindig csak 59 éves.

Az biztos, hogy sok klub szurkolója bejelentkezne érte, ha esetleg új állásajánlatokat kezdene böngészni.