A lopakodva érkező rettenet

Nem tudom, ismeritek-e azt az érzést, mikor valakit minden különösebb ok nélkül utáltok. Nem szolgált rá semmivel, nem tett egy rossz megjegyzést sem, nem zavarta a köreiteket, egyáltalán, mindenben a legteljesebb mértékig ártatlan. És te mégis rühelled, nem tudsz mit tenni az érzés ellen. Ha a szerelem is gyakorta érthetetlenül és reális indokok nélkül alakul ki, miért lenne ez másként az utálattal?

Szerencsére Cercit megnézve fel sem merül, hogy igazak lennének a bevezető mondatok. Cercit ugyanis könnyű utálni. Elég látni göndör fürjeit, amiket ízléstelen hajráfokkal szorít le, mintha nem szóltak volna neki, hogy nem a ’80-as években, és nem Németország szerencsétlenebbik felén játszik. Buta pillantásait, ahogy felméri, hogy az elfutok-elfutok-elfutok-még egy kicsit elfutok-befelé cselezek, esetleg az elfutok-elfutok-elfutok-még egy kicsit elfutok-beadom kettős közül egyik sem jött be, nem lehet megunni, viszont mindig az újdonság erejével helyez el egy csontszilánkot az ember agyában. Hiszen ő a Championship legjobb szélsője lehetne, mégis Olaszországba űzte a balsors, és lefogadom, minden hétvégén rajtunk röhög, démonok és lidércek rothadó társaságában.

Pedig sokkal szebben indult a történet. Eltöltött 10 évet a Romában, ebből egy teljes szezont a nagycsapatban is, és nem figyelt fel rá senki. Egy évet a Bresciában, és nem figyelt fel rá senki. Egy évet az Atalantában, és nem figyelt fel rá senki. Egy évet Pisában, és tovább süllyedt az a szerencsétlen torony!

Nem tudni, milyen sugallatok révén, de a Roma végül el tudta adni Firenzébe. És persze itt sem történt vele semmi különös, de akik ismerik a rémsztorikat, tisztában vannak vele, hogy a véres-tragikus csattanók mindig a legvégére maradnak. Fenébe is, a Poe-Lovecraft-King nyomvonalon haladva ezt pontosan megtanultuk. 2012-ben Torinóba igazolt, és valami elszabadult. A város, amit korábban annyiszor mérgezett meg a tisztességtelenség, most új és addig nem látott veszéllyel találta magát szemben, Moggi pedig halkan vihogott a tenyerébe.

A démon csak testet cserélt.

És eljött az az időszak, mikor elkezdtek rá felfigyelni. Torinóra sötét árnyak vetültek, mert a pusztító munka elkezdődött, ráadásul a frizura is ízléstelenebbé vált, ha ilyen egyáltalán elképzelhető.

Cerci hasznos lett.

Mind azzal nyugtattuk magunkat, hogy a galaxis erői számunkra megfejthetetlenek, és ha elég sok majom elég sokáig üti véletlenszerűen a klaviatúrát, abból klasszikus születhet, tehát Cercinek is kijöhet egy megfelelő szezon, de nem. A fullasztó rettenet sajátja, hogy lassan borítja be az emberek testét, majd lelkét. Elérkezett 2013, és a démon úgy gondolta, megindítja a végső támadást. Cerci 12 gólnál és 9 gólpassznál jár. Már nem is annyira szélsőként, mint csatárként számolnak vele, és minden valószínűség szerint a bajnokságot kétszámjegyű gól- és gólpasszmutatóval fogja zárni.

Mostanra tízszeres válogatott, és igen, ott lesz a vb-n.

Valamikor, nagyjából másfél évvel ezelőtt zaklatott álomba merültem, és azóta nem tudok felébredni. Mindig azt hiszem, hogy ez már a való élet, nem tévedek, aztán eljön a hétvége, meglátok egy Torino-meccset vagy ránézek a statisztikákra, és rémülten látom, hogy még mindig álmodom. Szeretnék felébredni, de nem tudok.

És rettegek, egyszerűen rettegek a pillanattól, mikor Brazíliában eljön a nyár, felhangzik egy sípszó, én pedig meglátok egy göndör, torzonborz hajkoronát, ami a partvonal mellett mozog ide és oda, oda és ide. Azt hiszem, akkor fel fogok ébredni, és sikoltozva mondok majd hálát, hogy véget ért a purgatórium.

De mi van, ha mégsem álmodom…?