Megszületett a Tikinaccio

Miközben a világ tavaly és idén – akkor a Barcelona, idén pedig a spanyol válogatott egy-egy katasztrofális meccse után – eltemette a tiki-takát, idejét és jelentőségét meghaladottnak tekintve, addig Prandelli és az olasz válogatott szépen és csendben megmutatta az angolok ellen, hogy bizony a legszínvonalasabb futball még mindig két egyszerűnek tűnő, de valójában nagyon nehéz dologról szól: eljuttatni a csapattárshoz a labdát és főleg megtartani azt. Végletekig leegyszerűsítve ugyanis ez az a fajta foci, ami ellen a világon senkinek sincs megfelelő ellenszere.
Ha nincs nálad a labda, nem tudsz nyerni.

Minden egyes statisztikai adat erről szól. A hollandok ellen hány rövid passzal dolgoztak a spanyolok? 525-tel. Az olaszok tegnap? 544-el. A hollandok ellen hány hosszú passzal dolgoztak a spanyolok? 15-tel. Az olaszok tegnap? 17-tel.

Menjünk ezen a vonalon tovább. A hollandok mindössze 276 alkalommal passzoltak egymáshoz, míg az angolok ugyan jóval többször, 425-ször, de ez is jócskán elmarad az olasz-spanyol értékektől. Passzkombinációkban a spanyol-holland meccsen az első 7 helyen spanyol kombinációk szerepelnek, az olasz-angolon az első 5 helyen pedig olaszok. Mi volt a lényeges különbség a két meccsen? A hollandok tönkreverték a spanyolokat, míg az olaszok – a maguk szempontjából – izgalommentesen megverték az angolokat? Nem. A fő tanulság ebből az, hogy Prandelli például vette a legegyszerűbb, legletisztultabb, funkciójában leglényegretörőbb stílust, és győzelemre vezette vele a csapatát. A tanulságait és utóéletének sorsát még nem merném megtippelni, de egy dolgot biztosra veszek: a tiki-taka nem halt meg. Pirlo a karmesteri pálcájával a pár nappal korábban eltemetettnek hitt játékelemeket Lázár példájára támasztotta fel, hűséges segítői pedig bebizonyították, hogy még mindig ez a legkorszerűbb foci.Képernyőfotó 2014-06-16 - 3.37.09

 Baloldalon az angolok, jobboldalon az olaszok

A meccs további konkrétumaira rátérve, mindannyiunk szerencséjére ennél több újdonságot nemigen hozott a rangadó. Prandelli a szélek problémájával úgy volt, hogy a baloson bőven elég, ha Chiellini stabilan védekezik és lehetőleg marad a seggén – pipa -, Darmian a másik oldalon pedig megoldja, mert meg kell oldania – pipa. Ebből kifolyólag az angolok főleg az olaszok balján, az olaszok meg a saját jobbjukon folytatták a támadásokat. Ezzel nem is volt probléma, mert a Marchisio-Chiellini kettős szinte teljesen a védekezésre helyezkedett be, a másik oldalon pedig tette a dolgát Darmian és Candreva. Előbbi még gólt is szerezhetett volna, utóbbi szintén, de a gólpasszával és játékával – feltéve, ha így folytatja – arab pénzek indokolatlan költését is elhozhatja.

Érdemes még kitérni a pálya közepére is, mert az értékekből látjuk, sok élettér ott sem adódott az angoloknak. Míg De Rossi önmagában 3 labdát szerzett, addig a Gerrard-Henderson kettős összesen egyet. Általában azt szokták mondani, hogy a háromvédős-rendszerek jó ellenszere a 4-2-3-1 – ez utóbbit az angolok tartották is fegyelmezetten – mert a jó szélsőjátékra a háromvédős-szisztémának nincs ellenszere. Ez persze egy bizonyos szint felett igaz is – lásd a tavalyi Bayern München – Juventus meccseket a BL-ben -, de az angolok ezzel sem tudtak semmit kezdeni, alább mindjárt kitérünk rá, miért nem. Ráadásul a masszív, 5 fős olasz középpálya nem sok teret hagyott nekik, ha már az eredeti terv befuccsolt.

Képernyőfotó 2014-06-16 - 3.37.25

 Baloldalon az angolok, jobboldalon az olaszok

Mert a taktikai felállás pont úgy alakult, ahogy azt megtippeltük. A szolid 4-1-4-1-es indítás a meccs nagy részét tekintve gyakorlatilag 3-5-2-vé manifesztálódott, főleg az előny tudatában. Chiellini behúzódott középre, Darmian felment wing-backnek – korántsem volt idegen neki a pozíció, a Torinóban sokkal többet szerepelt a középpályán, mint a védelemben -, Marchisio kijött a balszélre, Candreva pedig Balotelli mögött/mellől indulva tüzelt és adott be. Több mint feltűnő volt, hogy tulajdonképpeni második csatárként szinte csak Candreva volt megbízva a beadásokkal – míg ő hétszer is próbálkozott, addig Darmian csak egyszer, a többiek pedig egészen pontosan nulla alkalommal. Nem véletlen, hogy a győztes gól is ilyen játékhelyzetből született.

Egy kis bekezdésben akkor is meg kell emlékeznünk két emberről, ha már nagyon unalmas: Pirlóról és De Rossiról. Fejenként is több, mint százszor passzoltak, embertelen, elképesztő egy dolog ez. Főleg ha hozzátesszük, hogy Gerrard – az angol csapatból ő ért labdához legtöbbször – 67-szer, Henderson pedig 50-szer passzolt. Az említett olasz urak által leadott hosszú passzok száma és azok sikerességi rátája – Pirlónál 8/7, De Rossinál 13/12 – egy újabb olyan adat, amitől tocsog a bugyi.

– Remek játékos vagyok, gazdag és ekkora a farkam!

Anglia egyszer meg tudott lógni, aminek gól is lett az eredménye, de ezt kivéve se válasza, se megoldási javaslata nem akadt az olaszokra. A meccs előtt dicsértük Hodgsont, és valóban pofásabbnak is tűntek, mint 2 éve, de az olaszok profizmusára és összeszokottságára nem volt válaszuk.

A tiki-taka bizony él. Úgy hívják, Tikinaccio.10410597_538787792894509_7354305982094310121_n