A De Rossi-egyensúly – múltidéző

Nem mindig voltam akkora bizalommal Prandelli felé, mint most, és ezt mutatja az alábbi poszt is, ami szinte napra pontosan 1 évvel ezelőtt született. Talán érdemes lehet mai szemmel is átolvasni: miben változott, miben lett rosszabb – nem lett – és főleg jobb a válogatott. A Konföderációs Kupa nyilvánvalóan nem a focivilág csúcsa, de bizonyos következtetéseket ott is le lehet vonni. Ezt akkor meg is tettem.
Annyit még hozzátennék, hogy akkori következtetéseimmel 100 százalékosan egyetértek és ez már önmagában sem kis dolog.

– Adj egy csókot, Balotellinek emberi haja van!

Aquilani lecserélése egy olyan korszak végét is jelenti – szimbolikusan mindenképpen -, ahol még elég volt 1-1 remek megmozdulással letudni a meccseket, a mezőnymunka érdemi részét pedig nyugodtan a sutba lehetett hajítani. Ma már a legmagasabb szinten – meg valamivel alatta is – az ilyen játékosok, hiába jelentik az igazi focizmust, nem élnek meg. Prandelli ehhez alkalmazkodik, és a sikerek őt igazolják. Mert a mai foci a sebességről szól, és amikor a 30. percben Aquilani elhagyta a pályát, Giovinco pedig érkezett – aki ezen szegmensen kívül, mindenben a Duce-lájkoló alatt marad -, a nézők számára is nyilvánvalóvá vált a kellemetlen tény. És ezen a nyomvonalon haladva megértjük Giaccherini erőltetését is.

Mert Giaccherini még Giovincónak is light, de ma például jól hasznosította azt a két skilljét, amire lehet építeni: kicsi és gyors. Így tudott átbújni a japán védő lábai között, bepasszolva a labdát, amiből az egyenlítés született. És bár megint le kell szögezni, Prandellinek igaza van, mert a győztes mindig a frankót mondja, de van az öregnek egy alapvetően mindig közepes lángon égő Juventus-fetisizmusa, ami időről-időre felcsap piros tartományba és kiégeti a retinát.

Buffon nyilvánvalóan nem ez a kategória. Ugyan ma kirívóan bizonytalan volt, de pár elcsípett – és sikeres – tipp után ez valószínűleg változni fog, nem érdemes hozzányúlni. Barzagli viszont már második meccse szenved, miközben Astori esélyt sem kap. Mire van a Konföderációs Kupa, ha nem a kísérletezésre? Giaccherini meg olyan súlyosan súlytalan, és színezi a fingot immár második meccse, amire tényleg nem nagyon vannak szavak. És ugyanez a fetisizmus a fentebb már említett cserénél is jól látható volt: támadót szeretne Prandelli cserélni, milyen lehetőségei vannak? A Bolognánál kiváló szezont letudó Diamanti? Nem kell, belekapaszkodnak a hajába. Az egyszerűségét mesterfokra hangoló Cerci? Rossz oldalán játszik a városnak. A Lazio tavaszi legjobbja, Candreva, aki újra feltűnt a válogatott térképén és kirobban az aktivitástól? Ülj vissza, a Lazióból nem nagyon válogatunk.

Giovinco a megoldás, akinek már alá kellett volna írnia visszatérését a Parmához. Így lesz a legjobb mindenkinek. És hogy ennek ellenére miért sikerült mégis nyerni?

Elsősorban azért, mert van az olasz válogatottnak egy csodálatos De Rossija. A Serie A azon kevés olaszai közé tartozik, akik világklasszist képviselnek, és nem is a kiöregedő kategóriából. Az a De Rossi, akit a romanisták olyan fokon szopatnak már két éve, hogy már ő is pedzegeti, azért az nagyon nem stimmel, hogy míg a válogatottban vagyok valaki és szeretnek, addig otthon, ahol a szart lapátolom szezonok óta, majdnem leköpnek. Viszont képes ezt is félretenni, és a mexikóiak elleni meccset követően megint ő lett a mérkőzés embere. Ügyes gól, szenzációs kulcspassz a negyedik gólt megelőzően és kiváló mezőnymunka. Ráadásul a 3-5-2-ben kezdődő meccsen azt csinálhatta, amiben talán a legjobb: hátra-hátrahúzódik a két belsővédő vonalába, miközben a szélsővédők – vagy itt inkább már wingback-ek – robognak előre, és leosztogatja a labdákat. Ma is csak Chiellini passzolt nála többet, eggyel.

A japán nyomás meg döbbenetes volt a meccs bizonyos szakaszaiban, kizárólag a szerencsén múlt, hogy ma nem kapott ki Olaszország, legalábbis nem lett döntetlen. De legalább élvezetes volt szinte minden perc.