Drukkertípusok – 1. rész

A juventino

Meggyőződése, hogy az egész világ ellene és csapata sikerei ellen dolgozik. Mindenkori kiindulási alapja egy olyan súlyos üldözési mániából fakad, amibe eddig csak a legmocskosabb diktatúrák tudták eljuttatni alávetettjeiket: nincsenek árnyalatok, finom különbségek vagy kulturált eszmecsere. Vannak ők és mindenki más ellenük. Csak igen vagy nem létezik. Az ebből fakadó arrogancia pedig már csak hab a tortán, amolyan hordós mellékíz a testes vörösborban.
Nem kérdés, a felsőbbrendűségi téveszme korábban is megvolt, de az igazi bekattanást a calciopoli hozta el, ami a mai napig képes prüszkölő kurvaanyázásokat elindítani. A juventino önmeghatározás lényéből fakad a tagadás: nem az számít, hogy ők csaltak és megbüntették őket, csak az, hogy mások csaltak, őket viszont nem büntették meg! A dögöljön meg a szomszéd kutyája is legszebb balkáni hagyományai ezek. És lássuk be, tényleg rémes volt: egy teljes évet eltöltöttek a másodosztályban! Semmi gond, a spirito Juve ott figyel mindenkinél, hiszen már Vidal is Juventus-sál alatt aludt el gyerekkorában.

Humorérzéke, belátása és tájékozottsága nincs, csak a birodalmi öntudat. Utóbbi legszebb példája, mikor a két hónapja futottak még kategóriájú játékosból klasszis lesz. A megoldást ugye ti is kitaláljátok? Ha egy juventino valamiben még biztos, az az, hogy ő nem divatszurkoló és a Juventus sem divatklub. Képtelenség, hiszen abban a bizonyos évben is kitartott csapata mellett. Respect!

A romanista

A kifogásoknak, álmodozásoknak és alternatív valóságoknak legnagyobb kutatója. Rögtön tudod, mikor botlasz Roma-szurkolóba, hiszen minden mondatát így kezdi az olasz bajnokságról: “Valóban, de…”, “Így történt, ám…”, “Kikaptunk, viszont…” és “Bajnokok lehetnénk!”.
Folytonos kielégületlenség a sorsuk. Egyszer-egyszer megvan a lehetőségük fontossá válni, de mindig kiderül, hogy kevesek hozzá. Szeretik elhitetni önmagukról, hogy nagycsapat szurkolói, de ezt Rómától északra és délre is kiröhögik, nem csak Európában.

Az elméleti összevetések mesterei, csak ne kelljen azokat a gyakorlatban is bebizonyítani. Szokták rájuk mondani, hogy ők azok a szurkolók, akik kivagyiságból nem a Barcelonát választották, de ez legalább két okból nem stimmel. Egyrészt sokkal idegesítőbbek a fantasy-sagáikkal, mint a hungaro-culék, másrészt a wannabe-katalánoknak van mire nagyképűnek lenni. Ezzel szemben a romanistáknak van mire szerénynek maradni.

A laziale

Folyton a kínozza a gondolat, hogyan bizonyítsa be magának és más szurkolóknak is, komoly és főleg nagy klubnak drukkol. Pedig nem kéne. A Lazio legjobb esetben is a legkisebb a nagy klubok közül, de még mindig inkább a legnagyobb kicsi. Most komolyan, milyen támpontjai lehetnek egy Lazio-drukkernek, mikor még a saját városukban sem ők a legkomolyabb tényezők? Ideje nagy részében próbál csendesen megbújni és csak egy-egy kisebb sikernél felemelni a hangját, bizonygatni igazát, de még ilyenkor sem esik le neki, hogy pont ezzel bizonyítja a sztereotípiát: csak jelentéktelen csapatok szurkolói viselkednek így.

Sajátja a folytonos pesszimizmus, amit élénk gyűlölettel igyekszik palástolni a Roma felé. És időnként még azt is elhiteti magával, hogy a bajnoki osztályt nem nézve, ugyanabban a ligában játszik a Lazio és a Roma is. Mivel élete során alig-alig érték pozitívumok, ezért minden kudarcot vallott ember utolsó mentsvárába kapaszkodik: a városi rangadókba. És megint ezzel bizonyítja be saját jelentéktelenségét. Egy sikeres klubnak nincs szüksége arra, hogy évente két meccs alapján határozza meg önmagát, helyette törődik a bajnoki küzdelmekkel és Európával. Ahol egyik sincs, marad az iszapharc.

A milanista

Bizonyos tekintetben a legröhejesebb típus mind közül, hiszen ő ugyan valóban elmondhatta magáról, hogy egykor nagy klubnak drukkolt, de ezt a mára fixa ideává vált eszmét egyszerűen nem hajlandó elengedni. Éppen ezért szeretne egy Patyomkin-faluban lépkedni, hogy magával és társaival elhitesse, ez még mindig a szép régmúlt. Nem, nem az, és nem is fog visszatérni.

Érdekes kísérlet ebben a helyzetben megfigyelni őket, mert ennyire pontosan ritkán lehet dokumentálni, milyen az, amikor medencés családi házból a panelbe kerülsz, örökre. És ilyenkor nem marad más a megfigyelőnek, csak a sajnálkozás. Kicsit mindannyian siratjuk a Milan-szurkolókat.