Miért utáljuk az olasz focit?

A kérdés nem egyszer, nem kétszer felmerült már követőink és olvasóink között, ezért úgy gondoltuk, itt az ideje minden kérdést megválaszolni.

Egyértelmű, hogy a Juventus miatt. Nincs a világon még egy olyan picsogós csapat, akik még mindig egy – lassan 10 éves – elhibázott döntés miatt sírnak, folyton-folyvást másokra mutogatnak és úgy tesznek, mintha egy pár éves kisiklás után már megint nem ők lennének a liga királyai, saját stadionnal, a legnagyobb bevétellel és mellesleg az egyetlen, Serie A-ban játszó focistával, aki szerepel az Aranylabda-szavazás 23-as listáján. Gyerekek, az a még mindig rémálmokat keltő, szaros pár év a világfutball 98 százalékának az állandó rögvalósága.
Conte ezévi utolsó pillanatos lelépésről – szigorúan a Juventus-alkohol szellemében – ne is beszéljünk.

Kétségtelen, hogy a Roma miatt. Mikor azt hinnénk, hogy tényleg a Juventus a legnagyobb hisztigép a Serie A-ban, akkor megbízhatóan érkezik a Roma és mindenkit lesöpör az asztalról a pályázatával. Egészen ritka együttállása a csillagoknak, hogy edzőtől a kispadig mindenki kisebbségi komplexussal küzd, amit a legkülönfélébb módokon adnak a világ tudtára, toporzékolástól a súlyos testi sértés kísérletéig.
Hogy lehetne egy olyan társaságot kedvelni, akik egyedül és kizárólag a játékvezetők tevékenységének szidalmazásáért élnek?

Tény és való, hogy az Udinese miatt. Mi képtelenek vagyunk feldolgozni, ahogy szinte egy az egyben elvágták az olasz futball fejlődésének torkát a BL-helyezések megkaparintásával, majd nevetséges, selejtezőkben letudott kieséseikkel. Nem lehet minden klub gazdag, de amikor egy cég egyetlen üzleti tevékenysége a piaci kofaság, az túllép az egészséges szinten. Az Udinese ahelyett, hogy bajnokesélyes csapatot épített volna egy kis odafigyeléssel, egyszerűen elvett a bajnokságtól egy BL-helyet. És ha szokásos műsorukat idén is előadnák – elvégre Di Natalétől még mindig meg lehet szabadulni -, akkor az utálat határokat nem ismerővé fog válni.

Vitathatatlan, hogy a Sampdoria miatt. Miközben mindenkit altatnak egy olyan edzővel, aki az utóbbi évek egyik legrosszabb külföldi szakembere volt a Serie A-ban, maga mögött üszkös romokat hagyva Bolognában, Cataniában és Firenzében, egyszersmind azzal egyidőben olyan játékosokkal húzzák az időnket, mint Éder és Meszbah. A liga gyengeségének egyik legkitűnőbb bizonyítéka, hogy egy ilyen csapat dobogóközelben lehet. Még.

Magától értetődő, hogy a Lazio miatt. Ezt a klubot még a saját szurkolói sem szeretik, de annyira nem, hogy idén tavasszal gyakorlatilag pár ezer ember előtt játszottak. Mit szeressen akkor rajtuk egy őket semleges szemmel néző szurkoló? Ez természetesen oximoron, mert ilyen nincs. Ráadásul Lotito feltett szándéka, hogy a saját, külön bejáratú kis játszóterévé tegye a szövetséget, amiért semmi sem büdös neki, legyen szó egy agyalágyult FIGC-elnök pozícióba segítéséről vagy palotaforradalom kirobbantásáról a válogatott öltözőjében.

Egyszerű a válasz, a Milan miatt. Ha Lotitóra nem volt egy jó szavunk se, akkor mit mondhatnánk Berlusconiról, aki immár annyira kínos személye az olasz közéletnek, hogy a milánói VIP-páholyba sem szívesen ülnek a közelébe? Ezt a csapatot nekünk a szurkolói olyan sztárigazolásokkal akarják fontosnak feltüntetni, mint Menez vagy Torres. Pippót meg hagyjuk is, aki csak Seedorfhoz képest néz ki edzőnek, abba nem elegáns belerúgni. Ki tudja, télen talán valóban visszaszerzik a 90 kilós, stabilan piázó és cigiző Taarabtot, és akkor Zarate után végre megint lesz valaki, akin őszintén lehet gúnyolódni.

A megoldás a Napoli lesz. Nincs még egy olyan csapat a Serie A-ban, ahol arányosan ennyi pénzt költenének el és semmi látszatja ne lenne. A bajnoki címért való harc természetesen megint felmerült, de amíg tavaly legalább a harmadik helyre sikerült beérni, addig idén 8 forduló után már ez is egyre lehetetlenebb küldetésnek látszik. Meddig lehet büntetlenül elherdálni a pénzt a semmire? A BL-hely megszerzésének bravúrja tizedannyi pénzből még az Udinesének is összejött.
És tulajdonképpen korunk újgazdag csapataitól mi is különbözteti meg a Napolit, akiket mindenki őszintén rühell?

Hát persze, hogy az Inter miatt. Kinek lehet kedves egy olyan csapat, ami olyan bajnoki címet érez teljes szívből a magáénak, amelyet durvább csalásokkal szerzett meg, mint a kevesebbért kizárt Juventus? Amelyik klub szurkolói képtelenek megérteni, hogy a Calciopoli büntetései nem bundázások miatt voltak? Egy olyan egyesület bárki szimpátiájára igényt tarthat, akiket az előző szövetségi elnök felkér, hogy bár jogilag nem kötelezhetőek rá, de sportszerűségből az lenne a példamutató, ha visszaadnák a zöld asztalnál megítélt bajnoki címüket? Ahol olyan élőlények futnak ki hétről-hétre a pályára, mint Mr. Wanda és Osvaldo?

Nem gondolnátok, de a Genoa miatt. Preziosi, aki kategóriájában az egyetlen versenyző – viszonylag kevés játékgyáros-maffiózó lehet -, bevallott módon semmi másra nem használja a klubját, csak pénzmosásra. Erre pedig szépen rímelnek a klub eredményei is. Ki lenne képes egy mosodai gépet szeretni?

Talán furcsának tűnhet, de a Hellas miatt. Ha van csapat, aminek a szurkolói egyértelmű gyűlöletet keltenek egész Olaszországban, azok biztosan ők. Addig azért senki sem merészkedett, hogy egy pályán elhunyt focista nevét használja fel szitkozódásra – egészen addig, amíg a Hellas nem a Livornóval játszott, így Morosini neve is előkerült. Természetesen ők az elsők, akik miatt idén egy fordulóra bezárják bizonyos részeit egy stadionnak. A pályán meg egy izlandi a tízes.
Ne viccelődjünk.

Idéntől egészen biztos, hogy a Fiorentina miatt. Amit Firenzében csinálnak, az már a balfaszságnak egy olyan minősített profizmusa, amit csak utálni lehet. Rossi és Gómez párosa mindeddig 200 percet sem játszott együtt, és jobb ha nem kutatjuk, hogy mennyibe kerültek és kerülnek a klubnak. Közben Montelláról és Cuadradóról is kiderülhet, hogy közel sem azok, akiknek egy ideig tűntek, márpedig a túlértékeltség szintén utálatkeltő.
A 60 év felettiek metroszexuális versenyében induló Della Valle ezen már rontani sem sokat tud.

Őszinték leszünk, a Cagliari miatt. A klub teljesen idegen testté vált a Serie A-ban, egyrészt a focihoz semmit sem konyító, de azt legalább jó idegesítően végző új vezetésük, másrészt a süllyesztőből ki tudja hányadik alkalommal előrángatott Zeman miatt. Róla az is sokat elmond, hogy gyakorlatilag a Bologna elnökének kezébe csapott, aztán sovány malac vágtában meg sem állt Szardíniáig, mikor megtudta, hogy számítana rá a klub. A megújuló tulajdonosi kör inkompetenciája szinte önmagától szülte meg Zemanlandiát. Azt a kitalált országot, ami legkésőbb Jugoszlávia széthullásával szintén megszűnt létezni.

Kételkedés nélkül a Torino miatt. A magukat még mindig egy tündérmesébe ringató bikák – ismerjük, úgy szól, hogy mögöttük áll legalább a város – a legközhelyszerűbben mutatják meg, hogy egy bizonyos kategória alatti csapat, ha kiharcolja a nemzetközi szereplést, akkor a következő szezonban a bajnokságban vagy Európában – de valószínűleg mindkettőben – el fog vérezni, mi pedig utáljuk a közhelyeket.
Ezen pedig a retró-csatárduó sem javít. Ront.

Érdekes, de az Empoli miatt. Ha a torinói duó csak ront a helyzeten, akkor szerintetek mennyira utáljuk a Maccarone(!) – Tavano(!!) párost? Akik egy olyan csapatban képviselik a minőséget, ami otthon képes négy gólt kapni egy szörnyszülöttől? Semmi keresnivalója ilyen csapatoknak a ligában.

Lassan érthetővé válik, hogy a Sassuolo miatt. Egyáltalán milyen klub az, aminek a fő támogatója egy műtrágya-üzem? Rendben, ez csak az alapvető futballmorál ellen szól, de sokszorosan megutáltató tényező, hogy a maguk szintjén sok pénzzel és jobbnál-jobb igazolásokkal sem tudnak megalkotni egy valamirevaló középcsapatot. Kinek lehet szimpatikus az olasz Hoffenheim?

Bizony az Atalanta miatt. Akik az évek óta tartó szisztematikus építkezés után eladnak egy válogatott kerettag kapust, illetve a bajnokság egyik legjobb olasz balosát, azok semmilyen jóindulatra sem számíthatnak. Ráadásul alig-alig profitáltak az egészből. Legalább mindenki látja, hogy járnak az ilyen klubok.

Senki sem számítana rá, de a Cesena miatt. Egészen egyszerű a dolog. Nem kell Krőzusnak lenni ahhoz, hogy valaki focizhasson, de egy bizonyos helyzetben egy klub csak kinevetteti magát. Vannak olyan sportok, amelyek szinte nulla pénzből is űzhetőek, tessék azokkal foglalkozni, mert ez így nagyon antipatikus.

A Palermo az adekvát válasz. Itt az elnökre ízlésbeli elvek miatt nem szabad kitérni, de semmi magával ragadó nem lehet egy olyan csapatban, amelyiknek hagyományai vannak – egészen a közelmúltból is -, mégis mindenkit lehangol a keretével és az eredményeivel. A stadionkérdés mikor is került elő utoljára?

Szerintünk erre a megoldásra kicsit számítottatok, hát persze hogy a Chievo miatt. Mikor a már meglévő utálatot egy átigazolási szezon lassan növekvő megbecsüléssé változtatná, akkor még rosszabbul esik a karmává nemesedett, gyepszőnyegükből gőzölgő Rossz. Teljesen mindegy, ki igazol oda, ki vezeti őket, mik a céljaik: a Chievo szinte a végső érv az utálatra.

Valószínűsíthető volt, hogy a Parma miatt. Egy duzzogó elnökkel, aki párszázezres számlán elcsúszva taszítja ki csapatát Európából, nem lehet megértő a szurkoló. Ahol Cassano pályára lép, ott nem lehet elnéző a szurkoló. Egy minden szempontból többre hivatott klubnál, amelyik 8 forduló után 7 darab vereséget számlál, az utálat felüti a fejét és úgy is marad.