Tűzforró szilveszter

Komoly izgalommal készültem az interjúra. Azt elmondhatom, hogy nagyon nehéz volt megszervezni: önmagában az elérhetőségek és a források beszerzése, az egyeztetések, oda-vissza lefolytatott telefonhívások, dátumproblémák, a találkozó újra és újra átvariálása… Mindegy. Megvagyunk az egésszel. És a legnagyobb szerencsém az, hogy egy igazi adu volt a kezemben. Ugyanis ha nincs a pár évvel ezelőtti orfűi találkozásunk, még a meglévő szervezőmunka is kevésnek bizonyult volna. Beszélgetésünk emléke belém égett, és nem kis büszkeséggel mondom, de ő is megjegyzett magának. Biztos persze nem vagyok a reakciójában, de azért el tudom képzelni, miként reagált, mikor megtudta, hogy őt keresem. Elsőre egy táborra gondolhatott, nagy zajjal, amit körös-körül burjánzó erdő vesz körül, aztán kicsit ráközelített a memóriája, és meg is volt a kemping bejárata, a bizonytalan nézelődés és persze én. Onnantól pedig a barátkozás édes percei. És most újra itt vagyok, Stefano.

Mire végigfuttattam magamban emlékeim, kinyílt a fogadószoba ajtaja, és egy lelkes, de láthatóan leterhelt és ideges sajtós társaságában belépett. Mindaddig a pillanatig arra gondoltam, hogy lazán, de szívélyesen kéne kezet fognunk, ám az első egymásra pillantás után ennek a lehetősége is elveszett számomra. A torkomban dobogott a szívem, ő pedig csak mosolyogva és lezseren várta, hogy belekezdjek abba, amiért érkeztem. Egyszerre volt elegáns és hanyagul vagány. Kék ing, elefántcsontszínű zakó, hajtókáján egy apró jelvénnyel, fehér farmernadrág és a lényeg: az övének és a cipőjének a színe megegyezett. Tökéletes.
– Ó, hisz rád emlékszem, drága magyar barátom! Kérlek, fáradj beljebb, és elnézésed kérem az eddigi hercehurcáért. Az itthoni újságírókhoz vagyunk szokva, azok pedig kitekerik belőled a szart is. Erre, kérlek!
Habozva, kicsit félve léptem tovább, hiszen ilyen alkalom egyszer adódik az életben. A személyes lakosztályában fogad, négyszemközt. Asszisztense becsukta mögöttünk az ajtót, én pedig végre kicsit bátrabban és összeszedettebben tudtam körülnézni.

A szemem megfájdult a gyönyörtől.

A falat – kis és szükséges szüneteket, elválasztó paravánokat nem számítva – elborították a relikviák. Soha nem láttam ilyen teljes, egységes, ám mégis sokszínű gyűjteményt. Korabeli felvételek és fényképek a Marcia su Romáról. Egymás mellett Dino Grandi és Emilio De Bono aláírásai. Előbbin látszott, hogy viszonylag friss, alighanem Bolognában találkozhattak. MVSN-rangjelzések, fürtök Claretta Petacci hajából, egyenruhák, kitüntetések, levelek, bélyegzők. Minden, de minden. És a fő helyen figyel a legértékesebb része a gyűjteménynek, az egész koronája: hatalmas méretű portré Giorgio Vaccaróról.
Ámultam néztem hátra, egy szó nem sok, annyi sem jött volna ki a számom. Ő továbbra is mosolyogva nézett rám, még egy kacsintást is megengedett magának, miközben a telefonjával bíbelődött. Elnézést kért érte, de mint mondta, sokan keresik, ezért egyszerűbb, ha két SIM-kártyát cserélget, így könnyebb kikapcsolódni és eltűnni a világ elől, ha éppen azt szeretné.

Alessandra

Bólintok, hisz ennek nagyon örülök. Leülünk, megkínál egy kis lambruscóval, és mindketten hamar elfelejtjük ittlétem valódi okait. Az most senki sem érdekel. Ahogy fogy a pezsgőbor, és nő a hangulat, témáink egyre változatosabbak és nyíltabbak. Arra még emlékszem, ahogy a vállán sírom el, hogy Alessandra valószínűleg soha nem fogja bennem azt látni, amit én látok benne minden pillanatban, de a többi apránként kiesik.
Másnap új érzelmekkel és tettre készen ébredek. Ablaka alatt hosszan lendítem integetésre kezem, amit szenvedélyesen és büszkén ismétel meg.
Talán nem ez az utolsó találkozásunk.