Mindent a számnak – 2014/15

Véget ért a Serie A 2014/15-ös szezonja, érdemes hát végigböngészni, mely játékosok produkálták a legkimagaslóbb teljesítményt bizonyos statisztikai kategóriákban az elmúlt tíz hónapban. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy egyenesen arányosan ezen játékosok nyújtották volna a bajnokságban a legjobb teljesítményt, hiszen az egyes csapatok stílusa és taktikája nagyban befolyásolja, hogy a különböző posztokon bevetett tagjaik mely játékelemekre fektetik a fő hangsúlyt. Az egyéni statisztikák vizsgálata ugyanakkor arra mindenképpen rávilágíthat, hogy a feladatkörükben kik láttak el részfeladataikat a legjobban, és bizony gyakran lehetőséget nyújt arra is, hogy a reflektorfénybe ritkábban kerülő, ám a szürkébb mezőnymunkában mégis kimagaslóan hasznos játékosokra is felfigyeljünk.

Az összesített statisztikák a mérkőzéseknek legalább a 25%-án pályára lépő játékosok teljesítményét veszik figyelembe, és a néhány kategóriában (lövés, védés, labdaszerzés) „engedékenyebb” és magasabb mérőszámokat produkáló legaseriea.it hivatalos adatai helyett a következő oldalak adatbázisai alapján készültek: squawka.com (sq), whoscored.com (ws), fourfourtwo.com (fft)

 

A kapusok teljesítményének a mérése talán a legnehezebb feladat, hiszen a rendelkezésünkre álló szinte egyetlen fontos mutatóban, a bemutatott védések mennyiségébena a minőségi tényező a többi kategóriánál is jelentősebb szerepet játszana. Ezért vezette be Colin Trainor és Constantinos Chappas az expected goal ratio tényezőt, mely a lövés szöge, ereje és takartsága alapján súlyozza a hárításokat, ez a mutató azonban még nem terjedt el annyira, hogy az Opta főbb statisztikáit   nyilvánosságra hozó oldalak kalkuláljanak vele, így egyelőre a védések száma maradhat kiindulópontunk.

A kapusok által védett lövések arányát figyelembe véve rögtön egy meglepő név bukkan fel a rangsor élén, hiszen nem a két élcsapat korábban vezető hálóőrei, hanem a Chievo veterán argentin légiósa, Albano Bizzarri hatástalanította a kapujára érkező veszélyes lövéseket a leghatékonyabban (fontos megjegyezni, hogy a squawka.com itt felhasznált adatai a könnyedén fogott lövéseket nem veszik számításba). A korábban a Lazióban és a Genoában hat évet cserekapusként lehuzó 37 éves argentin portás a Chievóban is csak novemberben szorította ki a kezdőből az utánpótlás válogatott Francesco Bardit, vezényletével sokkal stabilabbá vált a gárda védelme, a kapujára érkező 94 lövésből pedig 70-et hatástalanítani tudott. Aligha véletlen, hogy a legaseriea.it egyéni teljesítményt vizsgáló IVG-rendszerének értékelése alapján is ő lett a szezon legjobb kapusa, és a bennmaradásért küzdő csapat kapujában a harmadik legtöbb kapott gól néküli találkozót is magáénak tudhatja (28 meccsén 13 clean sheet) Buffon (18/33) és De Sanctis (16/35) mögött.

Utóbbiak jó szereplése cseppet sem tartozik a meglepetések közé, mint ahogy a már az egyszerű tehetség kategóriából is kinövő Mattia Periné sem. A Sampdoria két megbízható kapusa közül Emiliano Viviano kapott sokkal több lehetőséget, amivel általában élni is tudott, a bemutatott védések puszta mennyiségének tekintetében pedig Andrea Consigli (104/157, 66,2%) és Marco Sportiello (104/159, 65,4%) végzett az élen.

 

A védőmunka mérésében használt tényezők közül általában kimarad a szerelések elemzésünkben is külön tárgyalt kategóriája, mely Mark Taylor cikke alapján is kevésbé jellemzi a hátvédek hatékonyságát. Így pedig csak a leginkább a hátvédek tevékenységéhez köthető faktorok maradnak meg, vagyis a felszabadítások (a labda az ellenfélnél marad), a megelőző labdaszerzések (a labda a saját csapathoz kerül), valamint a blokkolt lövések és beadások. Azt is megjegyezhetjük, hogy ezen kategóriákban természetesen leginkább azon csapatok játékosai kerülnek az élre, melyek a mérkőzéseik jelentősebb részét töltik védekezéssel, hiszen az élcsapatok hátvédeinek közbeavatkozásaira ritkábban van szükség.

A calciónak is meg van a maga Jonás Gutiérreze, ugyanis a Newcastle argentin légiósához hasonlóan Francesco Acerbi is megvívta tavaly a maga harcát a hererák ellen, idén pedig talán pályafutása legjobb szezonjával rukkolt elő és járult hozzá a Sassuolo biztos bennmaradásához. Összesen 32 meccsen lépett pályára, melyeken a szezonrekordot jelentő 118 megelőző labdaszerzést produkált (3,69 meccsenként szintén rekord), 251-szer szabadított fel és az ellenfelek 17 lövését blokkolta. Ez azt jelenti, hogy még a mélyen a várakozások alatt teljesítő Udinese egyik brazilját, a sokáig vezető Danilót is megelőzte, noha utóbbi 363-mal több játékpercet tudhatott magáénak.

Annak ellenére, hogy a Roma legtöbb meccsét dominálni tudta, a sikeres közbelépések meccsenkénti átlagában a Cagliaritól kölcsönkapott Davide Astori is magas értéket produkált, akárcsak az Atalanta középhátvédje, Guglielmo Stendardo. A bakijai miatt az év elején sokat kritizált és sokat mellőzött Nemanja Vidić-ről csak bebizonyosodott, hogy hasznára lehet az Internek, a Palermóból a Parmának kölcsönadott marokkói Zouhair Feddal pedig a csődbe jutott klub tavaszi helytállásában játszott nagy szerepet. A listánk élbolyába még bekerülő Stefan de Vrij és Sebastian De Maio jól teljesítő klubjaik legfontosabb láncszemei közé tartoztak.

:

A szerelési kísérletek mutatói már ritkábban érintik az inkább biztosnágos megoldásokat alkalmazó hátvédeket, és így inkább a kockázatosabb ütközéseket a kaputól távolabb, gyakrabban felvállaló védekező középpályások teljesítményének lehetnek fokmérői még akkor is, ha az ő játékukban is egyre kisebb súllyal számítanak a direkt labdaszerző közbelépések.

Bár nem egy élcsapat alkalmazottja (egyelőre), az talán már keveseknek okoz meglepetést, hogy a Serie A legtöbb sikeres szerelését az Udinese egy újabb brazilja, Allan mutatta be. A 2011-es U20-as világbajnok csapat tagja harmadik évét töltötte Itáliában, első szezonjában második lett ezen a listán (124 szerelés, 3,44), tavaly már első (107, 3,24), idén pedig korábbi eredményeit felülmúlva 133-szor vette el a labdát az ellenfelek játékosaitól 277 kísérletből (48%). A korábbi évekkel ellentétben idén ezt megközelíteni sem tudta senki Olaszországban, 3,9-es meccsenkénti átlaga az öt európai élbajnokság teljes mezőnyét figyelembe véve is a második legjobb mutató. A belga Luis Pedro Cavandának talán lett volna esélye a megszorítására, ha több szerepet kap a Lazióban, hiszen 16 meccsen, 1010 perc alatt szedett össze 2,69-es átlagot, ráadásul egészen kimagasló hatékonysággal, a 67%-os sikeressége mögött ugyanis Christian Maggio 51%-a lett a második az élbolyban.

A szerelések mennyiségét tekintve végig az élbolyba tartozott a finn Përparim Hetemaj, de idén ő is 48 (!) jó szereléssel elmaradt Allan mögött, valamint a korábbi években rendre az élbolyban végző Arturo Vidal (tavaly: 96, tavalyelőtt: 109) is szerényebb mutatóval került fel idén a táblánkra. Érdemes még talán kiemelni, hogy amikor Mancini az Inter védelmének bal szélre helyezte ki Juan Jesust, az ifjú brazil a középhátvéd posztnál szabadabban mehetett bele az ütközésekbe, és az utolsó tíz mérkőzésén 31 sikeres szereléssel húzta fel meccsenkénti átlagát. Csapatszinten a Lazio nem véletlenül mutatta be a legtöbb szerelést (21,1), Cavanda mellett Lucas Biglia (2,4) is bekerült a legjobbak közé és Marco Parolo (2,3) sem sokkal maradt el társai mögött.

 

A megnyert fejpárbajok kategóriája meglehetősen univerzális, mely majdnem minden pozícióban szereplő játékost értinhet, ám általában a középhátvédek és az erőcsatárok mutatói kimagaslóak, hiszen az ő légipárbajaik eredményezhetik közvetlen helyzetek kialakítását, még ha Martin Eastwood cikke alapján kisebb arányban is, mint a lábbal vezetett akciók.

Sokáig utolérhetetlennek tűnt Mauricio Pinilla a megnyert fejpárbajok kategóriájában, az őszi félszezon végére azonban háttérbe szorult Genoában, és az Atalantánál töltött tavasz sem telt számára zökkenőmentesen. Így aztán új csapattársa, a tavaly 3,9-es meccsenkénti átlaggal „győztes” Giulio Migliaccio utolérte, a Cesena centere, Milan Đurić pedig alaposan meg is előzte. Az elmúlt években folyamatosan alsóbb osztályú csapatokba kölcsönadott bosnyák légiós cserejátékosként kezdte a szezont a csikóhalaknál, majd Domenico Di Carlo vezetőedző decemberi érkezése után épült be a kezdőcsapatba. Összesen 28 meccsen lépett pályára, melyek közül csak 17-szer volt ott az első perctől, mégis 237-szer bocsátkozott fejpárbajba, melyek közül 142-t meg is nyert (60%).

Az eddigiek persze jól mutatják az Atalanta és a Cesena támadójátékának fizikális jellegét is, a listánkon azonban a támadások elhárításában jeleskedő védők következnek. A Lazio januárban a liszaboni Sportingból kölcsönvett braziljának, Mauríciónak fél szezon is elég volt ahhoz, hogy a 15 meccsén 2,9-es átlagot produkáljon, és bizony itt is felbukkan a legjobbak között Nemanja Vidić. Külön érdemes újra kiemelni az Empoli saját nevelésű fiatal középhátvédjeit, akiket sok dicséret illetett már az egész szezon során. A Serie A-ban egyedüliként minden mérkőzést végigjátszó, alig 20 esztendős Daniele Ruganira már le is csapott a Juventus, a 25 éves Lorenzo Tonelli pedig hatékonyságában is a mezőny fölé emelkedett, hiszen légipárbajai 74%-ában diadalmaskodott.

 

Mivel az összes passzok legkiemelkedőbb mutatói szinte kizárólag a labdatartó startégiát alkalmazó csapatok olyan védőihez és visszavont középpályásoihoz köthetőek, akik rövid átadásaik nagy részével alig-alig vállalnak kockázatot, ezért ezt a tág kategóriát nem tekinthetjük igazán mérvadónak a precizitást illetően. A passzpontosság jelentősebb mérője Mark Taylor szerint is a sikeres hosszú átadások mennyisége lehet, mely szintén érinti a sok rövid passzal játszó, így hosszú átadásokra kisebb arányban, ám nem feltétlen kisebb mennyiségben vállalkozó játékosokat is.

Nem számíthat különösebben meglepőnek, hogy a legtöbb pontos hosszú passzal rendelkező játékosok rangsorának élén Daniele De Rossi végzett. A Roma védekező középpályása összesen 331-szer kísérletezett hosszú indítással, melyek közül 249 célba is ért, ez pedig az öt európai élbajnokságban a második legmagasabb, 9,6-os meccsenkénti átlagot és 75,2%-os precizitást jelent. Utóbbi egyébként szintén kimagasló mutatónak számít, bár nem a legjobbnak az élcsoportban, ugyanis a 8,1-es meccsenkénti átlagot teljesítő Andrea Pirlo 206 kísérletéből 157, azaz 76,2% volt pontos.

Hatékonyságban csak Nigel de Jong tartotta előbbiekkel a lépést (73,1%), bár az ő idevágó teljesítménye jelentősen visszafogottab lett tavasszal. Az előbbiektől pontosságban azért elmaradt a klubjaik támadásainak szervezésében hasonlóan fontos szerepet játszó David Pizarro (69,5%), Cesare Bovo (53,6%) és Luca Cigarini (57,7%). A két középhátvéd, Raúl Albiol (62,2%) és Rafael Márquez (58,0%) felbukkanása az élbolyban jól mutatja a védelemből indított gyors támadások fontosságát a Napoli és a Hellas Verona játékában.

 

A passzok külön kategóriáját képezi a helyzeteket kialakító kulcspasszok halmaza. Ebbe természetszerűleg a mélyről érkező hosszú indítások ugyanúgy szerepet játszhatnak, mint a támadóharmadbeli kiugratások, a beadások vagy akár a pontrúgások. Mivel az már nem feltétlenül a passzoló felelőssége, hogy az átadásából alakuló lehetőség végül góllal zárul-e, így a tényleges gólpasszok csak egy alkategóriáját képezik a legjobb asszitolók vizsgálatának, hiszen Alex Olshansky kutatása is azt látszik bizonyítani, hogy a gólpasszoknál a kulcspasszok jobban minősítik a támadók teljesítményét.

A társakat helyzetbe hozó kulcspasszok rangsorának élén a szezon egyik nagy felfedezettje, Mirko Valdifiori végzett, aki 36 bajnokiján 7 gólpassza mellett 80 kulcspasszt osztott ki, mégpedig különösen pontrúgásai révén, hiszen az említettek közül 37 veszélyesen beívelt szögletet, 8 pedig szabadrúgást jelentett. Az Empoli üdvöskéje mögött alaposan elmaradva, a Napoliból immár második szezonjára a Torinóba kölcsönadott marokkói Omar El Kaddouri következik 69 kulcspasszal, mely meccsenként 2,2 helyzet kialakítását jelenti.

68-68 kulcspasszt jegyzett Miralem Pjanić, Marek Hamsik és Franco Vázquez, ám meccsenkénti átlagaik (2,00, 1,95 és 1,8) elmaradtak az e tekintetben is harmadik Andrea Pirlóétól. A Juventus veteránján azért mezőnymunkájának megkopása mellett itt is meglátszik az idő múlása, hiszen két éve még 3,0-ás mutatóval volt a legjobb ebben a kategóriában, tavaly 2,3-as mutatót produkált, idén pedig 2,2-vel került a dobogóra. A tavaly 2,7-tel győztes Antonio Cassano idén hamar kivonta magát a forgalomból a szenvedő Parmában, de így is 2,1-gyel zárt, és Juan Guillermo Cuadrado firenzei ősze is igencsak hatékony volt (2,1). A velük ellentétben a tavaszra a Sampdoriában érkező Samuel Eto’o ha a góllövésben el is maradt a várakozástól, találkozóin átlagban 1,94-szer hozta helyzetbe a társait.

 

A sikeres cselek, vagyis az ellenfél egy játékosának egyéni átjátszása mindig is jelentős szerepet játszott a csapatok támadójátékában, és ez a taktikusabb labdarúgás idején sincs másképpen, hiszen egy-egy ilyen trükk által nem csak az amúgy is népszerű cselgépek marketingértéke növekedhet, de kis területeken létszámfölényes helyzetek kialakítását, lövőhelyzet kialakítását is eredményezheti, nem is beszélve a kapu közelében kiharcolt szabadrúgások jelentőségéről.

Ha valamiben nem hozott az idei szezon szerényebb értékeket a korábbiaknál, az a sikeres cselezések száma.  Az élen a korábban Sevillában csak kiegészítő embernek számító Diego Perotti végzett, aki alaposan berobbant a Genoába és a támadójáték egyik fontos láncszeme lett. A szezonban játszott 27 meccsén összesen 164-szer kísérelt meg cselezve túljutni az ellenfelein, melyek közül kereken 100 járt sikerrel (61%), meccsenként 3,7-es átlaga pedig a nyolcadik az öt európai élbajnokság mezőnyében is. A Serie A-ban a 26 éves argentin mögött egy 26 éves argentin végzett a meccsenkénti átlagokat tekintve a második helyen, ám Franco Vázquez ráadásul az összmennyiséget illetően a legmagasabb mutatót produkálta idén 131 sikeres csellel (234 kísérletből, 56%).

Meccsenkénti átlagban az idén nagyot fejlődő brazil Felipe Anderson és az elefántcsontparti Gervinho is 3-as érték fölé jutott a két fővárosi klubban, ugyanakkor a leghatékonyabbaknak a francia Paul Pogba (75/100, 75%) és a kolumbiai Freddy Guarín (82/124, 66%) bizonyultak. Mivel mögöttük egy újabb argentin, Paulo Dybala és egy újabb kolumbiai, a tavalyi legjobb Juan Guillermo Cuadrado következnek, ez az egyetlen olyan kategóriánk, amelyben egyetlen olasz játékos sem fért fel az első nyolcat megjelenítő táblánkra. Sőt, a Serie A cselezői között a legjobb itáliai játékos a mindössze 23. Riccardo Saponara 1,7-es meccsátlaggal.

 

A kapura legveszélyesebb játékosok vizsgálatakor a tényleges gólok mellett a próbálkozások mennyiségét  vehetjük számításba. Ebben nem feltétlen célszerű csak a kaput eltaláló lövésekre koncentrálnunk, hiszen egy a kapus kezébe tartó gyengébb lövés veszélyességben elmarad egy pár centivel a kapufa rossz oldalán elsuhanó lökettől. Ahogy pedig a régi mondás tartja „lövésből lesz a gól”, így a legtöbbször lövőhelyzetbe kerülő és tüzelő játékosok kiemelése sem haszontalan, különösen ha figyelembe vesszük James W. Grayson eredményeit, miszerint a lövések száma a legmeghatározóbb tényező a csapatok teljesítményében.

A legaktívabb lövész a szezon során Fabio Quagliarella volt, aki 34 mérkőzésén 123-szor vette célba az ellenfelek kapuját, ezek közül pedig 63 célba is talált (51%). Ezekből gólt ugyan „csak” 13-at szerzett, ami 11%-os lövőhelyzet-kihasználást jelent, ám pozíciójából adódóan ő gyakran a kaputól távolabbról próbálkozott. Ezzel együtt a Serie A-ban rekordot jelentő 3,6 lövése a hetedik legmagasabb átlagnak számít a top ligákban. A kapuhoz jóval közelebbi kísérletekből szedett össze 38 meccsen ugyanilyen mennyiséget Luca Toni, aki 22 gólját összesen 55/123-as mutatójából érte el, vagyis 45%-ban talált kaput és 18%-kal váltotta gólra lehetőségeit, és szinte kísértetiesen hasonló mutatóval zárt a vele társbérletben gólkirály Mauro Icardi (53/120) is.

Ha a gólok tekintetében végül le is maradt, a lövőhelyzetek kialakításában a dobogóra fért Paulo Dybala, aki viszont meccsenkénti 3,4 lövéséből már csak 42%-ban talált kaput és 11%-ban értékesítette helyzeteit. Ami a kapu eltalálását illeti, az 50 lövés feletti játékosok közül a sokszor csak csereként pályára lépő Manolo Gabbiadini volt kimagaslóan a legpontosabb, hiszen 87 lövéséből 53 találta el a célt (61%) annak ellenére, hogy posztját tekintve ő sem a centerek vagy befejező csatárok közé tartozik.

:

A góllövőlista élén végzett két játékos közül Mauro Icardi a gólpasszok gyüjtögetésében is jeleskedett, így a kanadai táblázaton összeszedett 28 pontja azt jelenti, hogy ő vállal szerepet a szezon legtöbb góljában (22 gól, 6 gólpassz, utóbbiak közül 4 Palacios-nak). Nem sokkal maradt el mögötte a 307 perccel kevesebbet játszó Carlos Tévez sem, ráadásul utóbbi góljai közül csak kettőt ért el büntetőből, míg az éllovasok négyet-négyet, vagyis az akciógólokat tekintve voltaképpen a Juventus támadója is holtversenyben végzett Luca Toniékkal.

Ami a gólszerzési hatékonyságot illeti, a Napoliban sokat mellőzött Duván Zapata volt az öt gól felettiek között a legszorgosabb, hiszen 6 találatát 656 játékperc alatt érte el, vagyis 109,3 percenként talált a kapuba. A Genoában remek hajrát kivágó Leonardo Pavolettinek 110,0 perc kellett egy-egy gólhoz, míg a 122,8 percenként betaláló Manolo Gabbiadininek ezen statisztikája alapján is többet lett volna pályán a helye. Mindeközben Carlos Tévez (129,3 perc/gól) és Mauro Icardi (131,8 perc/gól) ezen szempontból egy kicsit megelőzték Luca Tonit (146,8 perc/gól).