A Milan esete a thai fiúval

Immár nyolc éve annak, hogy a Milan legutóbb megnyerte a Bajnokok Ligáját, azóta egyszer a negyeddöntő, négyszer a nyolcaddöntő jelentette a végállomást, az idei szezonban pedig már nem is indulhatott el a nemzetközi kupákban a csapat, ráadásul az Inzaghi vezette gárdának idén még a tavalyi bajnoki teljesítményt is sikerült alulmúlnia, így a nemzetközi szereplésről jövőre is le kell mondania a klubnak. Igen szép elhatározás hát, hogy Berlusconi a Fininvest mellé egy tehetős befektetőt keres, akivel újra az elitbe vezethetné a rossonerit, az útkeresés azonban egyelőre számos ponton meglehetősen homályos, ami egyébként jól szimbolizálja az olasz labdarúgás egészének helyzetét is.

Az mindenesetre biztos, hogy két hónapra kizárólagos jogot kapott a Milan-üzlet nyélbe ütésére a thaiföldi származású ausztrál üzletember Bee Taechaubol, aki a hírek szerint a klub 48%-át igyekszik megvásárolni csaknem 500 millió euró körüli összegért. Első hallásra rögtön felmerülhet a kérdés, hogy miért érné meg ez a befektetőnek, aki ugyan a korábban hasonlóan nagy slamasztikában lévő K-Tech Group megvásárlása után látványos sikereket ért el az üzleti életben, most azonban egy hatalmas összeget látszik letenni az asztalra úgy, hogy az irányítás közben marad Silvio Berlusconi, Barbara Berlusconi és Adriano Galliani kezében, a befektető pedig nagyjából a klub ázsiai népszerűsítésére kap megbízást. Azt persze nem győzi hangsúlyozni Taechaubol, mekkora Milan szurkoló, ám fél milliárd euró azért alighanem nagyobb összeg annál, hogy kizárólag szívügye miatt szórja el. Így aztán lehetséges, hogy az ázsiai piacon tervezett profit egy része illetheti majd meg, illetve érdekes kérdés a hongkongi tőzsdére való 20-25%-os bevonulás lehetősége pár éven belül, mely felveti annak a kérdését, hogy melyik társtulajdonos részesedéséből milyen arányban szánnának erre a célra, és ki maradna a többségi tulajdonos az akció után.

Mindezen üzleti projektek sikerességéhez elengedhetetlenül szükséges lenne, hogy a csapat visszataláljon az európai futballelitbe, az pedig nehezen elképzelhető, hogy az ambiciózus businessman minden fenntartás nélkül bízná ezt a feladatot ugyanazokra, akik az elmúlt években egyértelműen képtelenek voltak lépést tartani az európai élfutball gazdasági körülményeinek egyébként jelentős változásaival, de voltaképpen még az olaszországi tendenciákkal is. Az AC Milan ugyanis nem csak az egyik legnagyobb adósságállománnyal rendelkező labdarúgóklub lett az elmúlt években, de marketingértéke is akkorát esett, hogy a brandfinances.com éves listáján a „biggest losers” kategóriájának nem túl büszke tagja. Ráadásul miközben például a hasonló cipőben járó Manchester Unitednek a Premier League által garantált hatalmas bevételek miatt minden esélye megvan, hogy bármikor kilábaljon a hullámvölgyből, a Milannál ez csak egy hosszadalmas folyamat eredményeként lehetséges.

Hiába érné el ugyanis a Milan akár a jövő évben a legnagyobb sikereket a pályán, az olasz futball gazdasági viszonyai között a bevételeit lehetetlen kiugrásszerűen megnövelni, legfeljebb folyamatos BL-bevételek révén. Márpedig ahhoz elméletileg csak abban az esetben juthat hozzá a klub, ha az UEFA éppen a hagyományos élklubok védelmében életre keltett pénzügyi fair play programjának előírásait betartja. Ennek értelmében az esetleges 2016/17-es induláshoz és az extra profit megszerzéshez a megelőző három év egyenlegét kellene 30 milliós hiány alá szorítani, mivel pedig az idei rekordveszteséges évvel több, mint 100 milliós mínuszt könyvelhetett el a Milan 2013 óta, a következő szezonban tehát úgy kellene kivívni a BL-indulást, hogy közben 70 milliós pozitív mérleggel is zár az egyesület.

Nem is kell túlságosan nagy szakértőnek lennünk ahhoz, hogy belássuk ennek a vállalkozásnak a kilátástalanságát, különösen ha számításba vesszük, hogy az UEFA által elismert bevételek mértéke folyamatosan csökken a Milan kasszájában az utóbbi években. Még ha a kereskedelmi bevételeket elméletileg a marketingérték megnövelésével és az ázsiai lehetőségek kihasználásával talán valamelyest meg is növelheti a klub, a közvetítési jogok azonban nemzetközi kupaindulás híján jövőre is csupán a Serie A-s mérkőzésekre korlátozódnak, bár az is igaz, hogy a liga új szerződése értelmében a következő szezontól meg is nő ez az összeg nagyjából 90 millióra. Az eddigiek azonban a legoptimistább becslések szerint sem jelenthetnek jövőre összesen 40 milliónál nagyobb bevételemelkedést, ami aligha elég a -90 milliós éves mérleg +70-re javításához. Ráadáasul az elmúlt szezonban az átlagnézőszám és ezzel a meccsbevételek mértéke is történelmi mélypontra jutott, bár az egészen más színvonalhoz szokott szurkolók hitét hangzatos igazolásokkal talán vissza lehet adni (bár a vezetőedző kinevezése nagyon könnyen erősen megosztó is lehet), de nem véletlen, hogy az egyik kulcskérdés a klub feltámásztásában az új, modern szolgáltatásokat nyújtó és gazdaságosabb stadion megépítése.

Ez azért is ésszerű lépés, mert a pénzügyi fair play a kiadási oldalon nem veszi számításba az infrastruktúra fejlesztésére fordított befektetéseket (alighanem éppen azért, mert ez a hagyományos elitklubok legfőbb fejlődési területe), hanem csak a bérkiadásokat, transzferegyenlegeket, működési költségeket. És épp itt érünk el a következő bökkenőhöz, hiszen ha ezen kiadásokat a Milan az utóbbi időben valamelyest visszább is szorította, jelenleg arról hallani, hogy a Bee Taechauboltól érkező pénzből akár 150 millió eurót is az átigazolásokra irányíthat a klub. Tegyük hozzá gyorsan, a jelenlegi keret értéke is sokkal jobb teljesítményre predesztinálta volna a csapatot, az összfizetések alapján pedig magabiztosan a dobogón lett volna a helye.

A pénzforrások felhasználásának racionalizálása helyett azonban úgy tűnik, erőből igyekszik a klub a saját hajánál fogva kirángatni magát a mocsárból, kérdés, mit fog szólni ehhez az UEFA. A kiadások jelentős megnövelése ugyanis gyakorlatilag a pénzügyi szabályozás teljes figyelmen kívül hagyását jelenti, amire a jelenlegi felállás szerint már aligha lehetne olyan enyhe büntetés a válasz, mint idén az Inter és a Roma esetében. Könnyen lehet persze, hogy a Milannál már többet tudnak a pénzügyi fair play előírásainak rebesgetett enyhítéséről, melyről június 29-30-án folynak majd egyeztetések az európai szövetség végrehajtó bizottságának prágai ülésén. Voltaképpen már azon sem lepődnénk meg, ha annak végeredményeként egy újabb jelét kaphatnánk a hagyományos elitklubok egyenlőnél is egyenlőbb státuszának a Platini-érában.