2015. november hónap bejegyzései

Széchenyi Zsigmond tiszteletére

A poszt 2011 októberében született, kéretik tehát korspecifikus megjegyzéseit így értelmezni.

Átérezzük Szicília szomorúságát az utóbbi napokban, hiszen nem csak elveszítették vezetőjüket, Kadhafit, de meg kell küzdeniük azzal az alapvetően szar, de szükségszerű ténnyel, hogy hamarosan már egy csapatuk sem lesz az első osztályban. Egyrészt segélyekből nehéz fenntartani még Afrikát is, és akkor Dél-Olaszországról nem is beszéltünk, élén a kis szigettel, másrészt a maffia, Zamparini capo felhasználásával Palermót mindenki számára röhejes hellyé fogja varázsolni, beleértve az edzőket, játékosokat, támogatókat – ez amúgy már megtörtént, nem? Elég Miccoli tokájára, Hernandez suta megmozdulásaira, meg Ilicic arcának méretére gondolni. Catania viszont még ezen belül is durva hely, úgy képzeljétek el, hogy még Nápoly (!) szemetét (!!) is ide hoznák át, feltéve ha lenne ilyen civilizációs művelet az említett városban. Az ’50-es években indított Cassa per il Mezzogiorno körülbelül annyi nyomott hagyott a településen, hogy a házak egy része megengedhette magának a kút elhagyásának luxusát. Metró ugyan van a városban, de az is csak azért, hogy a népesség jelentős részét adó illegális bevándorlók valahol megerőszakolhassák a nőket.

Átlagos Catania-szurkolók

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A szívem válogatottja

Szóval az úgy volt, hogy eredetileg azzal a szándékkal akartam megírni ezt a posztot, hogy a jelenlegi legjobb – saját ízlésemnek megfelelő – válogatottat összetegyem a Serie A-ból, de aztán rájöttem, lehet ennél sokkal izgalmasabb dologról is beszélni. Arról is, mennyire zavar a gépelésben a hüvelykujjamon lévő sebtapasz, de ennél is faszább dolognak tartanám, ha megoszthatnám veletek azt a tizenegyet, akiket bármilyen körülmények között a pályára küldenék, és egyáltalán nem érdekelne, milyen eredményeket érnek el meccsről-meccsre. Az sem, hol állnának a szezon végén – valószínűleg nem elől, ahogy nem is leghátul, de a szív nem eredmények alapján osztályoz.
Ez egy bingó!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A másik Schillaci

Toto Schillaci nevét senkinek sem kell bemutatni: a Juventus és az Inter remek csatára volt, vb-gólkirály. Ha viszont azt a nevet mondom, hogy Antonio Maurizio Schillaci, a többség valószínűleg értetlenül néz. Antonio egy 53 éves palermói hajléktalan. A főpályaudvar várótermében él, kábítószerfüggő volt és senkije sem maradt. Már senki sem emlékszik arra, hogy a ’80-as évek közepének egyik komoly tehetsége volt, akit Zeman fedezett fel – és mellesleg a nagy Toto unokatestvére.
A világ elfelejtette őt. Maurizio minden napja a túlélésről szól és mindent elveszített. Zemanlandiát, a versengést unokatestvérével, 38 autót és hatszámjegyű szerződéseket. Wikipédia-oldala pont olyan ritkás, mint a haja. Zeman egykori felfedezettje ma Palermo utcáit járja, és lassan teljesen tönkremegy.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Római jogi szeminárium

Az olasz fociért való szurkolás alapvetően egy életszemlélet, stílus és gondolkodási mód. Éppen olyan egzakt, kiérlelt mint a római jog rendszere. És milyen remek párhuzam: ha nincs Róma városa, nincs Olaszország, de római jog nélkül nem létezhetne az olasz labdarúgás sem. A mai poszttal kezdve időről-időre jelentkezni fogunk a római jog és a római nép történelmét érintő írásokkal, mert egyrészt nem árt akár csak nagyon felületesen is megismerni a történelem talán leglogikusabb és letisztultabb rendszerét megalkotó államot, másrészt mint Róma első csapatának szurkolóiként kötelességünk tudni a civilizált világ gerincét adó joganyag születésének körülményeiről.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Di Canio – pro és kontra

Pro

Régóta kikívánkozik belőlem ez a poszt, bár főbb pontjait már többször is érintettem egy-egy vonatkozó témában. Elmondom, milyen utat jártam be a kérdéssel kapcsolatban.

Emlékszem arra a bizonyos 3-1-gyes végeredménnyel végződő derbire, talán 2004 őszén lehetett a meccs. Nem az azt követő balhéra – meg nem is a szünetben elterjedt pletykára -, hanem magára a meccsre. Még szinte gyerekként megnézve, mekkora élményt jelentett. A hangulat, a gólok és persze a győzelem. Megkedveltem – sőt, megszerettem – Di Caniót. Akkor még nagyon keveset tudtam róla, de rögtön az egyik kedvenc focistám lett. Már jóval később, az ős-NST egyik utolsó – vagy talán utolsó – vendégposztja volt a róla szóló írásom.

Micsoda romantikus, aranyos és tudatlan hozzáállás. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Frusztrált faszok fedezéke

A frusztráció egy kemény zsoldos. Ezernyi csatatér átharcolása után is ugyanazt a sértett kis picsa mentalitást hozza elő az elszenvedőjéből, mint az első bevetés előtti, hányingerrel küzdő reggelen.
Pontosan ez a baja az olyan játékosoknak, akikkel egy időben a média, az edzőjük, az elnökük vagy akár a barátnőjük elhitette, hogy ők érdemesek a jobbra, a többre, a kiválóra. A nagy lófaszt. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A tűnődés elsüllyedt csolnakján

Töltöttem a kizárólag erre a célra tartogatott üvegből, majd komótosan helyet foglaltam a fotelben. Ez nem volt egyszerű meló, tudtam nagyon pontosan. Különösebb problémák ugyan nem voltak a projekt során, de ilyen esetekben soha nem mehet egészen biztosra az ember. Az a köcsög Gravano jól megmondta Don Gotti egyik karácsonyi vacsoráján: a vamzeroknak halál a sorsa. Milyen nevetséges ez ennyi idő távlatából, mi, Sammy fiú? Egy kattintás ide a folytatáshoz….