Di Canio – pro és kontra

Pro

Régóta kikívánkozik belőlem ez a poszt, bár főbb pontjait már többször is érintettem egy-egy vonatkozó témában. Elmondom, milyen utat jártam be a kérdéssel kapcsolatban.

Emlékszem arra a bizonyos 3-1-gyes végeredménnyel végződő derbire, talán 2004 őszén lehetett a meccs. Nem az azt követő balhéra – meg nem is a szünetben elterjedt pletykára -, hanem magára a meccsre. Még szinte gyerekként megnézve, mekkora élményt jelentett. A hangulat, a gólok és persze a győzelem. Megkedveltem – sőt, megszerettem – Di Caniót. Akkor még nagyon keveset tudtam róla, de rögtön az egyik kedvenc focistám lett. Már jóval később, az ős-NST egyik utolsó – vagy talán utolsó – vendégposztja volt a róla szóló írásom.

Micsoda romantikus, aranyos és tudatlan hozzáállás.

Az ember ugyanis borzasztóan szeret hinni az ideákban. Szeret arra gondolni, hogy ebben a modern focinak nevezett, globalizált, sokszor szennyes miliőben maradtak klasszikus értékek. Mint egy saját nevelésű játékos, aki nem csak és kizárólag a pénzért játszik egy klubnál. Aki szereti a szurkolókat – megfelel nekik -, ők pedig viszontszeretik. Egyszóval, aki reprezentálja a klubot olyanok felé, akik nem szimpatizánsok. Ráböksz, és 10 fociszerető emberből 8 tudja, hogy igen, ő annak a klubnak az ikonja. Ez legalább olyan veszélyes, mint amilyen szép dolog.

Di Canio veszélyes volt a Laziónak, és most is az. Di Canio a többség szemében egy fasiszta vadállat, aki holokauszttúlélők testein trappol át az őrjöngő, afrikaiak vérében fürdőző szurkolókhoz. Minden egyes,  Lazio-szurkolóktól érkező, rasszista megnyilvánulás erősíti azt a képet, amit Di Canio tudatosan gerjesztett – még ha ő maga nem is rasszista -, és Paolo minden balhéja visszacsap a Lazióra is: igen, ettől a szenny klubtól jött, nincs mit várni.

És a fenti gondolatmenet után már teljesen mindegy, hogy ebből mi az igazság. Ha egyszer rád sütötték a billogot, rajtad marad. Maximum takargatni próbálhatod, de sokan éppen az ellenkezőjét teszik. Rosszat téve ezzel a klubnak, nagyon rosszat.

Mert Di Canio nem legenda, és végképp nem ikon. Szomorú, de igaz. Miközben a Romában csak az utóbbi 25 évben akad ilyen posztra annyi aspiráns, hogy egy kezünk nem elég megszámolni, addig a Laziónál senki sincs. Nesta lehetett volna joggal az, de ő is elment, nagyon régen – és soha nem is jött vissza. A Di Canio-jelenség egy hiánycikkre adott szomorú válasz. Nem is az az analógia jó, hogy mikor nincs ló, jó a szamár is, ennél egyszerűbb a megoldás. A jó helyen és a jó időben ott volt valaki, aki valóban tehetségesebb volt társainál, nemcsak római volt, de a nép egyszerű gyermeke, és még politikailag is megfelelt a kemény magnak. Innentől pedig önmagát generálta a folyamat.

Szinte a nevetségesség határát súrolja az egész, mégis szomorú. Más kluboknál is ennyire a semmire, ingyen osztogatnák az ikon jelzőt? Nem, egyáltalán nem. Csupaszítsuk le Di Canio római karrierjét.

104 meccset játszott a Lazióban, karrierje legelején és legvégén, nagy megszakításokkal 1988 és 2006 között. Hernanes 3 év után tartott majdnem ennyinél, pályafutása tetőpontján, hogy csak egy nagyon jellemző példát mondjak. Miről beszélünk?

Megjárta a Napolit, a Juventust és a Milant. Egy Lazio-legenda pedigréjébe ez belefér? Vagy mitől legenda valaki? Azt az ultrák mondják meg? De mégis mire fel? Az eredményeiről vagy válogatottságának hiányáról most nem is beszélek, mert ezek – ebben a kérdésben – tényleg irrelevánsak. Csak vegyük már észre, hogy egy olyan embert szemlélünk, non plus ultraként beállítva, aki folyamatosan nem játszott 3 (!) szezonnál többet a csapatban! A mostani keretben nem egy focista van, aki máris túlszárnyalta Di Canio jelentőségét a Lazióban és nem is kell túlzottan nagy nevekre gondolni.

Végül – és ez az egészben a legszomorúbb -, Di Caniót ki kellett találni, legendává kellett tenni. Mert az akkori ultráknak nem számított a kvalitás, a klubhűség, csapatnál eltöltött idő. Semmi ilyesmiről nincs szó. Az volt a lényeg, hogy találjanak egy olasz srácot, aki fasiszta értékrenddel rendelkezik, és ezt nem fél hirdetni. Di Canio pedig – azon kívül, hogy ennek tökéletesen megfelel – karrierje nagy részében magasról szart a Lazióra, második itt töltött időszakában több alkalommal is morális válságot okozott az öltözőben, de örömmel szolgált a cirkuszi előadásokkal. Őt semmi más nem emelte ebbe a státuszba, kizárólag a feltűnési vágya és kimondatlan alkuja a szurkolókkal.

A fentiek önmagukban is éppen eléggé lehangoló tények. Ne tetézzük azzal, hogy el is hisszük a sok butaságot, csak azért, mert úgy nagyobb szurkolónak tűnhetünk, mert nem fogunk. Éppen csak sokadik tanújelét adhatjuk egy klubválságnak; hogy hiánycikk a legenda, és ezért örömmel koronázzuk meg a cirkuszi bohócot is.

Kontra

Di Canio pályafutásáról az első fogalmak, amelyek az ember eszébe jutnak, nagyjából konstansak: elhivatottság, tehetség, őrület, szenvedély, temperamentum. Paolo Di Canio a legkisebb ízében is olasz, már-már karikatúraszerűen, és ez főleg karrierje központi szakaszában válik nyilvánvalóvá, Nagy-Britanniában. Amíg olaszok között játszik, önmagában a viselkedésével nem tud kiemelkedni, de a halvérűek országában – akikből persze időről-időre előjön a gyilkos viking-szász ösztönlény, főleg, ha inni és ölni kell – már csak ezzel is befuthatna egy kisebb karriert.

Di Canio viszont nem kis karriert fut be, hanem egészen jelentőségteljeset, amiért a mai napig bérelt helye van a Premier League minden idők legjobb légiósait felvonultató listákon, csakúgy, mint a legszebb gólok és a legjobb meccsteljesítmények felsorolásában. Ennek az emlékezetnek köszönhető, hogy míg Olaszországban inkább persona non grata, addig Angliában már több éves edzői múltra is visszatekinthet, Premier League-csapatot is kapott már – és tartott bent a legjobbak között.

Róma Quarticciolo-negyedében születve ha sok dolog nem is, de egy biztosan eldőlt, már egészen korán: a Laziónak fog szurkolni, nem halvány módon. Ez pontosan olyan, mintha megfordítva a városi klubszimpátiát, valaki a Piazza Vittorión nőtt volna fel: a szocializáció determinálja a későbbieket. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy elkötelezettségen kívül van még valami, ami összekötheti a Lazióval: ez pedig a focihoz való tehetsége. Amivel különösen kiemelkedett, az a technikája és a gyorsasága volt és 17 éves korától 5 évig a Lazio-futballistája, legalábbis papíron. Sőt, még egy városi derbit eldöntő gól is belefért az idejébe.

A ’90-es évek első fele az útkereséssel telt: megfordult a Juventusban, a Napoliban és a Milanban is – egy meccs erejéig még Détárival is játszott egy hírverő meccset -, de igazán sehol nem találta a helyét. Talán Nápolyban futotta még a legjobb szezonját, de elkerülhetetlenné vált az országváltás: meg sem állt a Celtic-ig, ahová 1 millió euró értékben adta el a Milan.

Egy év is elég volt hozzá – meg persze egy kiváló, minden második meccsen gólt hozó szezon -, hogy helyi kedvenccé váljon. Utóéletének fényében nem meglepő, hogy itt ragadt rá a D.I. becenév – értsd “di áj”, angolul tudok részére érthető a szóvicc -, főleg egy olyan performanszot követően, mikor elviharzott a skótok edzéséről, mondván, ennyi falábúval se összejátszania, se magát megértetnie nem lehet. A szurkolókat ez sem zavarta, mert a szezon során a Glasgow elleni meccsen – és ott kapott becenevének tiszteletére – lejátszották egy kicsit átformálva a D.I.S.C.O. címú diszkóslágert.Nagy sikerrel.

D.I.Canio

Bár az Év játékosa díjat is megkapta, de egy szezon után távozott is – nem kevés személyes feszültség hatására, by the way. A Sheffield Wednesday viszont jó ajánlónak ígérkezett a Premier League-be, nem is maradt el a siker. Rendszeresen felmerült, hogy a válogatott meghívót is ideje lenne megkapnia, bár abban az időben hatalmas volt a minőség kínálat – Totti, Del Piero, Vieri, Inzaghi, Delvecchio mind rendszeres résztvevői voltak az olasz keretnek. Ma, 2013-ban, valószínűleg nem jelentene számára problémát a többszörös válogatottság elérése.

Újra és újra megmutatkozó összeférhetetlensége biztosan nem a pozitív irányba hangolta ezt a döntést sem. 1998 szeptemberében piros lapot kapott az Arsenal elleni meccsen, és ezen annyira elszállt a józan ítélőképessége, hogy szó szerint fellökte a játékvezetőt. 11 meccses eltiltást és 10 ezer font büntetést kapott ezért, a rákövetkező januárban át is igazolt a West Ham-hez. És ez pontosan az a klub, ami a Lazión kívül leginkább magáénak érezheti.

Élete szezonját tudta le első kalapácsos idényében. Egészen az ötödik helyig – azaz nemzetközi szereplésig – segítette a csapatot, az Opta szerint pedig a Premier League legjobb játékosa lett.A West Ham szerelésében lőtte a későbbaz évtized góljának megválasztott találatot, és szintén ugyanitt állított meg egy támadást, kézzel levéve egy átadást, mikor látta, hogy az ellenfél kapusa megsérült. Ha azt mondjuk, Di Canio, ez a két esemény az elsők között fog eszünkbe jutni. Elkötelezettségét mutatva a klub felé, egy West Ham tetoválást is varratott a karjára. Természetesen abban az évben a klub legjobb játékosa lett, megkapva az Év kalapácsa díjat.

Az évtized legszebbjének választott gól

A későbbiekben többször is felmerült, hogy leigazolná a Manchester United – Ferguson komoly rajongója volt a játékának -, de ebből végül nem lett semmi, helyette következett egy újabb elbarmolt kapcsolat. Roedernél kitelt a becsülete, nem is nagyon játszatta, végül a menedzser súlyos betegsége révén megint huzamosabb időre lehetőséget kapott, de a kieséstől így sem menekültek meg. A Charlton Athletic-nél még lehúzott egy évet, de azt már jobbára nevezhetjük levezetésnek is. 2004-ben nyílt lehetősége hazatérni, Rómába, és rögtön alá is írta a Lazio által elé tett szerződést.

A fair play-díjas megmozdulás

Második bemutatkozása méltó volt addigi híréhez: első meccsén büntetőt ítéltek a csapatnak, aminek elvégzésre Inzaghi volt kijelölve, de Di Canio egyszerűen kikapta a kezéből és maga lőtte be. Bár emberes belépő, de az öltözői jó hangulatot nem így kell megalapozni. Korábban egyébként ugyanez előfordult a West Hamnél is, akkor Lampardtól vette el a labdát, kis dulakodás után. Ez egyébként az a meccs volt, mikor le akart jönni a pályáról, mondván, a játékvezető következetesen ellenük fúj. Még 37 éves korában is az akkori Lazio vezére tudott lenni, például egy szenzációs városi rangadón, amit 3-1-re nyert meg a Lazio, többek között Di Canio csodás góljával – Rocchi ekkor szerezte a Lazióban az első, Roma elleni gólját.

Derbigól

Végül 2006-ban a klub nem újította meg szerződését, így távozott, és még két évet játszott a negyedosztályú Cisco Romában – ma Atletico Roma a neve, és már harmadosztályúak. Itt a csapat edzője is lett a játék mellett és magyar csapattársa is volt, Tamási Zsolt személyében. Tamási később így emlékezett rá vissza:

“Az öltözőben hatalmas tekintélye volt, ám nehéz természete miatt gyakran összetűzésbe keveredett a környezetével. Hetente előfordult, hogy edzésen összeverekedett saját csapattársaival, nem volt érdemes vele ujjat húzni. Velem eleinte kedvesen viselkedett, aztán valamiért megorrolt rám, és a végén szinte nem is köszönt.”

Ezt a Napoliban lőtte a Milan ellen – nem kispályás védelmet forgatva

  • montipájton

    Az olasz Urbán Flóri.

  • De jó, hogy írsz!!!