A másik Schillaci

Toto Schillaci nevét senkinek sem kell bemutatni: a Juventus és az Inter remek csatára volt, vb-gólkirály. Ha viszont azt a nevet mondom, hogy Antonio Maurizio Schillaci, a többség valószínűleg értetlenül néz. Antonio egy 53 éves palermói hajléktalan. A főpályaudvar várótermében él, kábítószerfüggő volt és senkije sem maradt. Már senki sem emlékszik arra, hogy a ’80-as évek közepének egyik komoly tehetsége volt, akit Zeman fedezett fel – és mellesleg a nagy Toto unokatestvére.
A világ elfelejtette őt. Maurizio minden napja a túlélésről szól és mindent elveszített. Zemanlandiát, a versengést unokatestvérével, 38 autót és hatszámjegyű szerződéseket. Wikipédia-oldala pont olyan ritkás, mint a haja. Zeman egykori felfedezettje ma Palermo utcáit járja, és lassan teljesen tönkremegy.

Nagyjából Totóval együtt kezdték karrierjüket, Maurizio 17 évesen debütált a Palermóban, és első négy meccsén rögtön 2 gólt szerzett. Ekkor figyelt fel rá Zeman, és vitte magához akkori csapatába, a Licatába. Ki tudja mi történt volna, ha Schillacit nem szédíti meg egy nagyon ismert csapat ajánlata – a Lazióé -, hanem követte volna mesterét a Foggiába, egyszerre csak egy lépcsőt feljebb lépve.

Mindenki azt mondta, hogy jobb vagyok, mint Toto – emlékszik vissza Maurizio. – Elképzelhető, nem tudom. Az biztos, hogy nem volt olyan szerencsém, mint neki. A legnagyszerűbb évem Licatában voltak. Megjártuk a harmadosztályt, de a B-ben is nagyon jól ment nekem, 66 meccsen 22 gólt szereztem. Aztán jött a Lazio ajánlata. Az egy áldott periódus volt. Luxusban éltem, 38 különféle kocsim volt az évek során, és abban a stadionban játszhattam, amiről gyerekkorom óta álmodtam, az Olimpicóban. 500 millió lírás szerződésem volt, 4 évre. Aztán jöttek a sérüléseim, elkezdtem nem találni a helyem, és visszatértem Szicíliába, Messinába, ahol együtt játszottam Totóval. Akkoriban minden újság rólunk cikkezett, mi pedig versengtünk egymással a minél több gólért. Az igazi törés a karrieremben viszont Rómában ért. Ott jelentkeztek azok a problémák, amelyektől a későbbiekben már nem tudtam megszabadulni, és lassan mindenki elkezdett hipochondernek tartani. Játszottam egy-két meccset, majd hosszú ideig egyszerűen képtelen voltam újra pályára lépni. És aztán még igazi sérülések is jelentkeztek.

Schillaci ekkor már 33 éves volt, és karrierje vége felé a Juve Stabiába igazolt.

– Ekkor lettem drogfüggő – kokain, aztán heroin -, nem sokkal ezt követően váltam el a feleségemtől. Szinte egy pillanat műve volt, hogy mindent elvesztettem és most itt tartok. A vasút mellett élek, nagyjából 20 másik hajléktalannal együtt. Néha van egy kis munkám, de egyébként járom az utcákat, igyekszem magamnak összekaparni valami étel és cigarettát.

– Amikor Toto 1990-ben vb-gólkirály lett, nagyon örültem. Sajnos nincs már kapcsolat közöttünk, de egy időben edzőként dolgoztam a focisulijában. Aztán hamarosan megjelentek a felháborodott szülők, hogy nem akarják a gyerekeiket egy drogfüggő közelében tudni. Pedig akkora már nem is használtam semmilyen anyagot. Tudod, hogy megy ez: ha egyszer elhelyeztek egy polcon, az többé nem változik. Hosszú ideje nincs semmilyen kapcsolatom a foci világával. Amikor egy-egy csapatban játszottam, látszólag mindenki a barátom volt. Mostanra egyik korábbi klubtársamról sem tudok semmit. Zeman viszont tényleg nagyon szeretett engem, magával akart vinni a Foggiába és már egy előszerződést is aláírtam velük – aztán megkeresett ugye a Lazio. Pedig ha vele folytatom tovább, az egy fordulópont lehetett volna a karrieremben. De már egyáltalán nem érdekel a futball.

Dopping mindig is volt a fociban. Zeman elsőként mutatott erre rá, és nézd meg, hogy alakult utána a karrierje. Mikor profi voltam, nekem is több klub orvosa tanácsolta, hogy használjam csak nyugodtan a kreatint. Persze később kiderült, hogy már akkor sem lett volna szabad. Bundával én csak egyszer találkoztam, még a Licata játékosaként, Casaranóban. Rögtön szóltam Zemannak, mi a helyzet, ő pedig gondolkodás nélkül mondta, hogy azonnal utasítsam vissza az ajánlatot.

– A heroin többé nem létezik számomra. Túl vagyok a mélyponton, és szeretnénk még emberi életet élni. Ha a gyerekek játszanak az utcán, mindig megállok, nézem őket. Olyankor nagyon szeretnék én is beállni közéjük.