Az én 11-em

(Marci posztja.)

Esti ötletét megragadva engedjétek meg, hogy én is bemutassam azt a tizenegy játékost, akit bárhol, bármikor pályára küldenék. Annyiban azért megcsavarom a történetet, hogy én a már nem aktív játékosok közül is választani fogok, sőt lesz néhány cserém is. Természetesen csak olyan játékosok jöhetnek szóba, akiket jómagam is láttam játszani (1998 előtti időszak teljes homály), illetve elsősorban a személyes szimpátia számít, nem a futballtudás. Mondjuk így sem lesz ez rossz csapat.

A kapuban egyből egy legenda kerül, José Luis Chilavert személyében. A kiváló rúgótechnikával megáldott kapusra, a 98-as VB-n figyeltem fel. Habár a világbajnoki gól sem ott, sem 2002-ben nem jött össze neki, egyszerűen élmény volt nézni azt az akarást, amit minden paraguayi szabadrúgás előtt bemutatott, majd azt, ahogy sprintelt vissza. Egyébként háromszor választották meg a világ legjobb kapusának, ami azért is nagy dolog, mert karrierje jelentős részén a saját kontinensén védett, Európába csak rövidebb időkre jött át.

Az egyik szélen Massimo Oddo fog robotolni. Mondanom sem kell, hogy rettenetesen szomorú voltam, mikor elment a Milanhoz. Aztán mikor láttam teljesen leépülni, kifejezetten rossz volt látni azt a szidást, amit a Milan szurkolóitól kapott. Pedig mi, lazialék még emlékszünk rá, hogy mennyire remekül játszott hosszú-hosszú éveken át Rómában. Talán minden idők legjobb jobbhátvédje, aki felvette a Lazio mezét. És még stílusa is van.

A védelem tengelyében nem nagy meglepetésre Alessandro Nesta kap helyet. Nagyjából ő volt az, aki miatt megszerettem ezt a sportot, aki miatt kis gyerekként is csak az érdekelt, hogy minél szebben szereljek (szartam a góllövésre), és aki miatt magam is a 13-as mezszámot választottam. Elfogult vagyok, de az én szememben Nesta minden idők legjobb futballistája. Pelé, Maradona, Puskás és a többiek csak utána jöhetnek. Soha nem láttam, és soha nem is fogok látni nála elegánsabb védőt.

A társa már nem túl elegáns, de legalább még mindig aktív. Lorik Cana az, az albán csődör. Kevesen értik, hogy miért kedvelem őt ennyire, de egyszerűen szeretem a kemény játékosokat, akiken egyszerűen látszik, hogy soha nem adják fel. Közel sem ő a világ legjobb védője (de ebbe a mai Lazióba simán beférne…) de egyrészt baromi jóképű, másrészt meg kevesen tudnak úgy odabaszni, mint ő.

A védelem másik oldalán Gianluca Zambrotta fut fel s alá. Egy igazi digó védő, szerintem a posztján minden idők egyik, ha nem a legjobb játékosa. Sajnáltam mikor elment a Juvéból. A zebráknál szenzációs volt, utána már csak szimplán jó. Aztán az idő vele is elbánt, mint mindenki mással.

A középpályán az agy nem lehet más, mint Andrea Pirlo. Szerintem ő az a játékos, akit nem lehet nem imádni. Az, hogy egész karrierje során egyetlen egy sprintet sem futott, mégis úgy beszélünk róla, mint a világ egyik legjobb játékosáról, elképesztő. Mikor a határtalan stílus keveredik a határtalan intelligenciával, akkor megszületik Pirlo. Nekem már most nagyon hiányzik a Serie-A-ból, de örülök, hogy legalább a válogatottban láthatom Szundit. Soha nem volt gyors, most már kifejezetten lassú, de még mindig bármikor oda tudja varázsolni a labdát, az egyik társa elé, akinek csak be kell azt pöccintenie.

Pirlo mellett a szegény emberek, pontosabban szegény lazialék Pirlója kap helyet. Ő nem más, mint Cristian Ledesma. A 2006-os derby góljával fogott meg. Aztán azzal, hogy mint egy gép, úgy tette a dolgát. Érzelmek csak a legritkább pillanatokban rajzolódtak ki az arcán, ám hosszú-hosszú éveken át volt a Lazio alapembere, sőt talán legmeghatározóbb játékosa. Nélküle ez a Lazio már nem az, ami volt.
Mellettük, közöttük, mögöttük Simeone túrná a földet. Hát igen, két fajta játékost szeretek: aki az eszéből él meg, és aki a mentalitásából. Simeonét játékosként is imádtam, de most edzőként egyszerűen rajongok érte. Remélem, fogom még a Lazio padján látni.

A két csatár mögött Cassano játszana. Bevallom, a romanista múltja ellenére is bírom a ragyást. Szeretem a meg nem értett zseniket, illetve azokat a játékosokat, akik bárhol, bármikor képesek kiosztani egy gólpasszt. A jó öreg Cassano meg ilyen.

Vieri pedig az a játékos, akinek lehet adni gólpasszokat, mert élni fog vele. Igazi belevaló digó csatár, aki ráadásul imádja az életet. Hát lehet nem szeretni?

A társa Inzaghi lenne. Gyerekként is baromira bírtam a „lesen született” centert, aki bár lehet, hogy nem tud egymás után, váltott lábbal 10-et dekázni, de a mellékheréjéről is képes volt gólt szerezni, bármikor. Egyébként nekem jobban tetszett az az idő, mikor a legtöbb BL gólért ő, és Raúl küzdött, nem egy törpe és egy köcsög.

A három csere:

Materazzi. Mondom, bírom azokat a játékosokat, akik úgy rendesen oda tudnak baszni.
Stankovic. Róla mondtuk azt, hogy ritkán lő gólt, de akkor két héten keresztül mindenhol azt mutatják.
Pazzini. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, kifejezetten kedvelem őt. Meg a gólörömeit.
Az én edzőm: Edy Reja. Egyszerűen imádom az öregeket.