elemzés kategória bejegyzései

Szar a bajnokság, így könnyű, köcsögök

Nézem a Facebookon a nehézkesen beinduló polémiát a témáról és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy a hiteltelen faszméregetés kategóriájába tartozik egyfelől a Juventus összehasonlítása a korábbi idők korszakos csapataival és vice versa, másfelől unos-untalan és aztán még egyszer felemlegetni azt, hogy igen, igen, de a mezőny, az hát eléggé fos.
Mindkettő olyan értelmetlen kategória, amivel ennek ellenére sajnos már túl sokszor is foglalkoztunk, de éppen ezért most még egy kört szánok a kérdésre, hogy a következő x alkalommal csak Ctrl C – Ctrl V legyen a megoldás a linket illetően.

Nyilvánvalóan voltak már korszakos csapatai a Serie A-nak, számos. Ott egy kibaszott jó Pro Vercelli, nem sokkal előttük a félszigetet krikettre is oktató Genoa, a Grande Torino már sokkal többeknek ismerős, legalábbis említés szintjén, az elmúlt 30 évben pedig már elég komoly többség tudna a saját élményeire is hagyatkozni. A ’80-as évek végén beinduló Milan, mondjuk.
Éppen ezért teljes zsákutca azt kutatni, hogy a fentiekhez képest mennyire jó a Juventus. Egyszerűen csak kurva jó. Az összehasonlítás minden alkalommal teljesen fals, mert teszem azt a korában kitűnő Pro Vercellit ma egy futottak még kategóriás Primavera-csapat az első 15 percben szétfutná, aztán fizikumból megoldva a meccset, kétszámjegyű különbséggel verné le.

Ezeknek az összehasonlításoknak gyakorlatilag semmilyen értelmük sincsen. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Azért csak a gálya az úr

Az elmúlt héten tette közzé a GdS szokásos szezon eleji összeállítását a Serie A-s klubok játékosainak nettó alapfizetéséről, melyből feltehetően már sokak számára kiderült, hogy ha a bérkiadások összessége nem is éri el az évtized első éveiben a liga által már többször átlépett egymilliárdos határt, az utóbbi négy szezon legmagasabb értékét mutatja. Az is köztudott, hogy a Juventus magasan vezeti a csapatok rangsorát, Higuaín a zebrákhoz igazolásával a Serie A legjobban fizetett játékosa. A tavalyi évhez hasonlóan idén is igyekszünk ennél kicsit több időt szentelni a részletek vizsgálatára, ugyanis még ha az adatok pontosságát vagy hitelességét megkérdőjelezhetjük is, a klubok összevetéséhez vagy tendenciák feltérképezéséhez páratlanul egységes mintát biztosít. Ráadásul ezúttal nem csak (1) az erőviszonyok változásának, (2) az anyagi támogatottság szerepének, hanem (3) az európai kupasorozatokban szereplő olasz klubok és az UEFA pénzügyi fair play közötti sajátos kapcsolatnak a vesézgetésére is alkalmat ad.

***

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

“Erős bajnoksághoz stabil középcsapatok kellenek”

Vendégposztoló-füzérünket ezúttal egy milanista követőnk folytatja.

Sokat gondolkodtam, hogy írjak, ne írjak ezzel a témával kapcsolatban. Mint Milan-szurkoló nem érezném jogosnak, ha konkrétan a Roma csalódást keltő eredményére összpontosítanék és nem is lenne reális. Az egész bajnokság kezd látványosan rossz irányt venni. A probléma gyökere az évek óta megbukott klubmodell. A klubok eseti pénzekből élnek, a kiadásaik viszont fixek. Játékosok fizetése, stadionok bérlése, karbantartása. Állandó személyzet fizetése, semmit nem csinálnak maguk, ha valaki befingott és ki kell szellőztetni, azt is egy ügynökséggel csináltatják busás áron.
Nézzük meg a kisebb klubokat. A kiadások ugyanazok, mint a nagyobb csapatoknál (nyilván kevesebb fizetéssel). Bevétel? Milyen bevétele van egy kiscsapatnak? Szponzorok, közvetítési díjak, esetenként meghívásos eseményekből. A közvetítési pénzek elosztása annyira egyenlőtlen a patinásan top klubok között, hogy egy jobb eredmény ellenére sem kapnak belőle pénzt. Talán a játékosaik fizetésére elég. A kiscsapatok folyamatosan egyensúlyoznak a megélhetés határán. Egyetlen tényleges bevételük a jobb játékosok eladása nagy kluboknak, pótlásuk pedig olcsó fiatalokkal, akik hátha ugyanúgy beválnak. Topligák tekintetében annyi csődöt jelentő klub, mint a Serie A-ban volt az elmúlt 15 évben, szerintem nemigen akad. (Sőt!) Például a Parma 15 év alatt kétszer jelentett csődöt. Ők megpróbáltak csapatot építeni, megépítették, jól is ment. Európa-liga helyezések és a többi. Aztán nem tudunk elindulni mert nincs pénz, jövőre meg már olasz megye 1. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

“Lúzerek vagyunk, de tiszteletet kérünk!”

Folytatjuk posztsorozatunkat, ezúttal Zoltán barátunk írta le gondolatait a Roma szereplése kapcsán.

Én, mint Roma szurkoló szeretnék reagálni, egyrészt általánosságban erre a napok óta tartó, egyébként nekem nagyon tetsző nyílt vitára. Ezen felül pedig kifejezetten a ránk ragasztott dolgokkal, a klub történelmével, hangulatával, általános dolgaival kapcsolatban.
Az az igazság, hogy valahol mindenkinek igazat tudok adni, és bár sok mindenben egyet értettem az eredeti cikkel, az, hogy csak a zebrák nyakába varrjuk gyakorlatilag az egész liga gyengélkedését, nagyon túlzó és keserű elképzelés. Az biztos, hogy a Juve sok olyan dolgot tesz, amivel konzerválja a jelenlegi állapotot, és ezek nekem sem tetszenek. A fiatal olaszokról szóló részben teljesen igazat adok, nagy baj, hogy a kis talján akadémisták nem tudnak kellő szinten játszani, de ebben azért benne van a primavera-bajnokság béna koncepciója is, és az, hogy a kis csapatok is inkább a másodrangú dél-amerikai kisindiánokat favorizálják, nem pedig az időigényesebb olasz fiatalok kinevelését. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Quod licet Iovi, non licet bovi

Tegnap a Facebook-oldalunkon lehoztunk egy posztot, ami a Juventus átigazolási politikájával foglalkozott, illetve azzal, hogy a szerző állítása szerint a nem átgondolt és végletekig önző torinói mentalitás hogyan teszi tönkre az olasz focit. Most két Juventus-szurkoló gondolatai érkeznek a témában, ám előtte a szerkesztőség részéről Esti is elmondja a véleményét.

Azt a sajátos helyzet okozta tényt azért ne felejtsük el, hogy eleve nem született volna meg semmilyen poszt, ha a Roma kétségbeejtően balfasz módon nem esik ki a BL-selejtezőben. Sokkal inkább a csalódás, mint a valós probléma generálta a kiinduló mondatokat az eredeti írásban. A rómaiak kizúgásával nem is érdemes itt komolyabban foglalkozni, de annyit muszáj megjegyeznem, hogy tetszik vagy sem, az utóbbi 4-5 év csapatának elemi tartozéka a hisztériás rohamokra való hajlam, a legkisebb stressznél is jelentkező idegbaj és a vereség méltóságteljes elfogadásának teljes hiánya.
Ennek számos jelét adták Torinóban, Nápolyban vagy éppen most Rómában is, a szurkolók pedig mindig más mentséget találtak ki, de egyik sem magyarázat, mert ez generális probléma.
Valami eleve elbaszott a klubnál és abból a szempontból igazat kell adnom a romanistákat szapulóknak, hogy a megfelelő polcra helyezve Totti és De Rossi érdemeit, nagyszerűségét és klasszisát, mégis lehet abban realitás, hogy ezt a velejéig sértett és frusztrált attitűdöt adják elő és gerjesztik a közösségükben. A Roma konstansan olyan, mint egy menstruáló nő, akitől rettegve kérdezed meg, hogy mégis hova tette mosogatás után a bögrédet. Tudod, hogy erre milyen reakció fog érkezni, de ha ezt szóvá mered tenni, akkor még úgy is szexista baromnak fognak tartani, hogy mindannyian tudjuk, mi az igazság. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Az én 11-em

(Marci posztja.)

Esti ötletét megragadva engedjétek meg, hogy én is bemutassam azt a tizenegy játékost, akit bárhol, bármikor pályára küldenék. Annyiban azért megcsavarom a történetet, hogy én a már nem aktív játékosok közül is választani fogok, sőt lesz néhány cserém is. Természetesen csak olyan játékosok jöhetnek szóba, akiket jómagam is láttam játszani (1998 előtti időszak teljes homály), illetve elsősorban a személyes szimpátia számít, nem a futballtudás. Mondjuk így sem lesz ez rossz csapat.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A szívem válogatottja

Szóval az úgy volt, hogy eredetileg azzal a szándékkal akartam megírni ezt a posztot, hogy a jelenlegi legjobb – saját ízlésemnek megfelelő – válogatottat összetegyem a Serie A-ból, de aztán rájöttem, lehet ennél sokkal izgalmasabb dologról is beszélni. Arról is, mennyire zavar a gépelésben a hüvelykujjamon lévő sebtapasz, de ennél is faszább dolognak tartanám, ha megoszthatnám veletek azt a tizenegyet, akiket bármilyen körülmények között a pályára küldenék, és egyáltalán nem érdekelne, milyen eredményeket érnek el meccsről-meccsre. Az sem, hol állnának a szezon végén – valószínűleg nem elől, ahogy nem is leghátul, de a szív nem eredmények alapján osztályoz.
Ez egy bingó!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Di Canio – pro és kontra

Pro

Régóta kikívánkozik belőlem ez a poszt, bár főbb pontjait már többször is érintettem egy-egy vonatkozó témában. Elmondom, milyen utat jártam be a kérdéssel kapcsolatban.

Emlékszem arra a bizonyos 3-1-gyes végeredménnyel végződő derbire, talán 2004 őszén lehetett a meccs. Nem az azt követő balhéra – meg nem is a szünetben elterjedt pletykára -, hanem magára a meccsre. Még szinte gyerekként megnézve, mekkora élményt jelentett. A hangulat, a gólok és persze a győzelem. Megkedveltem – sőt, megszerettem – Di Caniót. Akkor még nagyon keveset tudtam róla, de rögtön az egyik kedvenc focistám lett. Már jóval később, az ős-NST egyik utolsó – vagy talán utolsó – vendégposztja volt a róla szóló írásom.

Micsoda romantikus, aranyos és tudatlan hozzáállás. Egy kattintás ide a folytatáshoz….